Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2011. április 12., kedd

Elfeledett álom! 7

Brennan!- vette fel a telefont. Az ismeretlen férfihangra felfigyelt. Tudta, hogy hallotta már valahol ezt a hangot, de hirtelen nem tudta hova tenni. Egészen addig, míg a férfi be nem mutatkozott. A vonal másik végén Tom volt. Em egy pillanatra elszégyelte magát, hiszen egy szál semmiben feküdt szerelme mellet az ágyban. De hisz ez csak telefon, nem láthat, gondolta magában, de azért a takarót szorosan a teste köré csavarta. Tom egy időpontot szeretett volna megbeszélni a lánnyal, hogy az irodájában találkozzanak. Em kérdésére, hogy mégis milyen ügyben keresi, és hogy hogyan szerezte meg a telefonszámát nem kapott választ. Csupán egy hang jelezte, hogy szétkapcsolt a vonal. Emily nem tudta, hogy vajon Tom tette-e le, vagy csak megszakadt a vonal. Minden estere tárcsázta az ismeretlen számot. Tom bocsánat kérések közepette regélte el neki vagy fél óra hosszan, hogy milyen vacak a telefonja. Em csak hallgatta udvariasan, nem szólt közbe. Aztán végre Tom is kapcsolt, hogy más miatt hívta a lányt. Megkérte, hogy legyen állandó szerplője a darabnak. Em nem hitt a fülének. Az egyik szeme sírt a másik nevetett. Boldog volt, hogy ezzel szakmailag elismerték, de emellett maga elé képzelte a másik lányt, ahogy közlik vele, hogy nem játszhat többet a darabban, vagy legjobb esetben is csak egy teljesen ismeretlennel lekettőzve. Nem tudta, hogy a szívéra vagy az eszére hallgasson. De végül úgy döntött, hogy nem lenne képes többet annak a lánynak a szemébe nézni. Pedig ha mégis színész nő lesz - melyre az elmúlt éjszaka után nagy esély volt - biztosan találkozni fog vele valamikor... Így egy nagy levegő után udvariasan visszautasította Tom nagylelkű ajánlatát. Sem Tom, sem pedig Mike nem hitt a fülének. Tom csalódott volt, hogy egy ilyen tehetség nem fog neki dolgozni. Mike pedig meg volt döbbenve, hogy szerelme azt az ajánlatot utasítja vissza, amire egész életében vágyott. Mike arcát látva Em egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán eszébe jutottak azok a borzalmas napok, amikor a párnái közt sírdogálva emlékezett vissza a próbák gyönyöreire. Ezt az érzést még az ellenségének sem kívánta. És bizonyossá vált számára, hogy jól döntött. Egy reménye még maradt. Tudta, hogy ezek nincs sok esélye rá, de azért megpróbálta. Megkérte a rendezőt, hogy ha akad valami más darab, amiben esetleg szerepelhetne, akkor szívesen áll a rendelkezésére. A beszélgetés után nem sokkal Mike és Em elmentek együtt Emily édesanyjához, náluk ez bevett vasárnap délelőtti elfoglaltság volt. Egyik héten Mike szüleit látogatták meg, másikon Em anyukáját. Emily még nem tudta, de nagyon különleges dolgot tervezett erre a mai látogatásra. Érezte öltönyének zsebében a kicsiny dobozkát, melyben az édesanyja eljegyzési gyűrűje lapult.
 Remélte, hogy élete legjobb döntését hozta meg azzal, hogy a múlt héten elkérte édesanyjától a féltve őrzött ékszert. A tegnapi este után még biztosabb lett abban, hogy Em mellett szeretné leélni az életét. És úgy döntött, hogy ezt az érzést még ma megosztja szerelmével is....

5 megjegyzés:

  1. alig várom,hogy mit mond Em!!!Ez a rész is szuper lett!Nm számít,hogy rövid,de kisegítettél minket azzal,hogy ilyen csodás lett..:)

    VálaszTörlés
  2. Mese, hiányoltam a párbeszédet. hihi.

    VálaszTörlés
  3. Evy: köszönöm szépen! bimbicsi: tom, hogy nincsenek párbeszédek az írásaimban, de valahogy az nem az én stílusom. De ha nagyon zavaró, ígérem, hogy igyekezni fogok, hogy szőjek bele néhány bérbeszédet is... :)

    VálaszTörlés
  4. én így is szerettem, hozzáteszem én imádom a leíró történeteket, amikor láthatom mi jár a szereplők fejében
    jó ez így... ha nem teszel bele egyet sem én akkor is foglak olvasni :)

    VálaszTörlés
  5. pluhildi: köszönöm a biztató szavakat... De még gondolkozom a dolgon, mert néha én magam is érzem hogy jó lenne néhány sor párbeszéd. Az igazat megvallva néha még nekem is hiányzik

    VálaszTörlés