Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2011. április 14., csütörtök

Elfeledett álom! 8

A kocsiban ülve Mike végig Em-et nézte. Nem tudta levenni róla a szemét. Folyton arra gondol, hogy vajon mit fog válaszolni a lány. Próbált kiolvasni valamit a szeméből, de kedvese tekintete olyan volt, mintha valahol máshol járna. Emily is gondolataiba mélyedve ült az anyósülésen. Nem zavarta a csend, ami az autóban uralkodott. Sőt inkább jól esett neki, hogy Mike mellette van, mégis tud egy picit a saját gondolataival foglalkozni. Ezt eddig soha nem érezte egyetlen férfi oldalán sem. Mike valahogy más volt. Nem olyan mint a többi férfi. Ekkor egy furcsa gondolat futott ár Em fejében. Elképzelte, hogy milyen élete lehetne Mike mellett. Hogyha örökre együtt maradnának. Esetleg családot alapítanának. Elképzelte magukat nyugdíjasként a verandán ülve. Míg ő kötöget az unokájának, Mike újságot olvas a karosszékében. Valahogy nyugtatólag hatottak rá ezek a képek. El tudta képzelni a jövőt Mike oldalán. Ez eddig soha nem történt meg. Minden kapcsolatának látta a végét. Tudta, hogy egyszer eljön az a nap, amikor már nem úgy fognak tekinteni egymásra mint azelőtt. De Mike-kal más volt a helyzet. Úgy érezte, hogy le tudná élni az életét a férfi oldalán. A kosza gondolatmenetből hatalmas fékcsikorgás szakította ki. Majd egy hatalmas csattanás hallatszott, és egy távolról jövő sikoly. Tudta, hogy a baleset nem velük történt, de egy pillanatra mégis kihagyott a lélegzete. Mike karja után kapott és szorosan ölelte. A férfi megállt, hogy segítsen a bajba jutott autósokon. Em érezte, hogy valami rossz dolog fog történni. De nem mert megszólalni. Mike kiszállt az autóból és rohanni kezdett az összeroncsolódott autók felé. Em azonban gyorsabb volt. Visszahúzta szerelmét és erősen magához szorította. És ez volt a szerencséjük, mert néhány pillanat múlva a két autó egyszerre repült a magasba. Óriási lángcsóva csapott fel az útról. Egyikük sem hitt a szemének. Borzalmas látvány tárult a szemük elé. Azt sem tudták, hogy hová nézzenek. Mindenfelé emberi maradványok röpködtek. Iszonyatos látvány volt. 
Mike szerelme arcából iszonyat és a félelem kombinációját vélte kiolvasni. De ezt meghazudtolva, Brennen a telefonjáért nyúlt és azonnal tárcsázta a 911-et. Úgy sürgött forgott a baleset helyszínén akár egy profi helyszínelő. Kutatott az esetleges túlélők után. Ebben a pillanatban meglátott valamit, valamit, ami nem volt semmihez fogható. A szétroncsolódott autóktól néhány méterre egy bébihordozót pillantott meg. A műanyag teljesen megolvadt. Eszelősként rohant oda. Csodával határos módon a gyermek még élt. Ébren volt! Nem sírt, ez különös volt Em számára, hiszen sejtette, hogy milyen hatalmas fájdalmai lehetnek a csecsemőnek. A legóvatosabb mozdulatokkal kiszabadította a babát a hordozóból és a mentősök felé rohant vele. Mivel nem találtak más túlélőt, sem sebesültet, nem sok dolguk akadt a mentősöknek. De amint meglátták a feléjük rohanó Emily-t, tudták, hogy eljött az ő idejük. A gyermeket a hordágyra fektették és megállapították, hogy a gyermeknek nincsen semmi baja. Em nem értette, hiszen a kisded ruhái égettek voltak. A mentősök elmagyarázták neki, hogy a vastag, réteges öltözék mentette meg a gyermek életét. Így a tűz nem tudott a bőréhez érni.
Igazi csoda volt. Em még soha nem érzett effélét. Csak nézte a gyermeket, a babát, akit megmentett. Nem győzött betelni vele. aztán eszébe jutott, hogy ez a gyönyörű kisbaba feltehetően éppen az előbb lett árva. Szemébe könny szökött. Érezte, hogy tennie kell valamit a gyermekért. Ekkor érezte meg szerelmének illatát. Éppen felé közeledett, s a karját nyújtotta. Átölelte Emiliy és nem is eresztette el...

3 megjegyzés:

  1. Nagyon szomorú lett a vége, de örülök hogy a babának nem lett baja :) Nagyon várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
  2. ez nagyon tetszett! eddig ez a kedvenc részem :)

    VálaszTörlés
  3. köszönöm szépen! Most annyi ötletem van, hogy nem tudom mit írjak le, és hogyan szőjem bele a történetbe. Csak azt érzem, hogy valahogyan bele kell írnom, mert kereknek érzem tőle az egészet! És még egyszer köszi a dicsérő szavakat! :)

    VálaszTörlés