Elfeledett álom! 16

Gondolataiból Mike furcsán csengő szavai zökkentették ki.

- Édesem! Ő mégis ki? - lépett határozottan menyasszonya mellé. Talán egy kicsit túl keményen is megszorította Em bal kezét, hogy a imént belépő férfi számára is világossá váljon, hogy Emily hozzá tartozik. Bren bűnbánóan hajtotta le a fejét, tudta, hogy ezt nem kellett volna. Ám ekkor a férfi viszonozta az iménti közeledését. Kezét Emily felé nyújtva mutatkozott be.

- A nevem David Booth. Igazán örülök, hogy megismerhetem. - mondta ridegen. Bren szíve majd bele hasadt, nem értette mi van vele, hiszen tagnap még olyan boldog volt. Elképzelte az életét Mike oldalán, s semmi kivetni valót nem talált benne. Gyönyörű életet tervezett maguknak, gyerekeket szeretett volna a férfitől. Hiszen szerette, eddig a pillanatig ő volt a mindene. De mégis ki lehet ez a férfi aki belép a szobába, és minden elsöpör. Minden tervet, álmot. Még mindig a csokoládébarna szemeket nézte, mintha megigézte volna. De akkor David elkapta tekintetét, s a rendezőhöz fordult.

- Tom, csak azért jöttem, hogy megismerjem a partnernőmet, nem tudod véletlenül, hogy mikor érkezik? 

- De igen, épp most mutatkoztál be neki... - válaszolt mosolyogva

- De... de ... az nem lehet, én nem... - azzal egy szempillantás alatt kinn volt a szobából. A helyiségre kínos csend telepedett. Em érezte Mike féltékenységét, és hogy Tom milyen kínosan érzi magát. 

- Elnézést, ki kellene mennem a mosdóba...  b... bocsánat

Lélekszakadva rohant a női mosdó felé, de egy erős kéz megállította. Em ijedten fordult meg, de bár nem tette volna. Szembe találta magát azokkal a mély barna szemekkel. Hirtelen húzta ki karját az erős szorításból. De szinte fizikai fájdalom járta át, ahogy a David elengedte a karját. Esztelenül rohant a mosdó felé, s mikor belépett kitört belőle a zokogás. /Ezt nem értem, mégis hogy történhet ilyesmi? Én szeretem Mikeot, eljegyeztük egymást, de mégis... Nem, nem, nem, az nem lehet, hiszen nem létezik szerelem első látásra, még csak nem is ismerem... / A csap fölé hajolva mosta meg arcát, hogy kissé megnyugodjon. Halk kopogtatást hallott. Ingerülten válaszolt - Takarodj innen, nem akarok tőled semmit. Én mást szeretek... Vagyis nem tudom. - folytatta már halkabban, hogy az ajtó mögött álló személy  már nem hallhatta. A tükörben pillantotta meg, nem számított rá, hogy utánajön, de mégis itt volt, és a szemei. /Ó Istenem mit tettem, hogy tehettem ezt, hiszen mindenét feláldozta értem, és én mag így hálálom meg?/ 

- Sajnálom Mike, annyira sajnálom, nem tudom mi ütött belém. Tényleg nagyon sajnálom. Ígérem, hogy soha többé még csak rá sem nézek. - kérte könyörögve a férfi bocsánatát.

- Az elég nehéz lenne, tekintve hogy mától minden nap együtt fogtok dolgozni. 

- Ó, tényleg igaz, tudod mit? Akkor nem vállalom a szerepet, te fontosabb vagy. - nem is sejtette, hogy ezzel a mondattal beismert valamit, valamit amit még önmaga elöl is el akart titkolni.

- Tudod Em, az érzéseink elöl nem menekülhetünk. Én már próbáltam, képtelenség. Egy ideig bírjuk anélkül, akit szeretünk. De az idő múlásával egyre rosszabb, felemészt az iránta való vágyakozás.

- De nem érted? Nem szerethetem őt, hiszen nem is ismerem. Láttam néhány darabban, de mindössze ennyi. Soha nem fantáziáltam róla vagy ilyesmi, olyan volt számomra, mint az össze többi színész. De...

- De amikor belépett a szobába mégis minden elsötétült előtted, nincs igazam? - Mike nem is sejtette, hogy mennyire rátapintott az igazságra.

- Nem egyáltalán nincs, csak... csak nagyon örültem, neki, hogy egy ilyen híres színész lesz a partnerem. Ennyi... Kérlek, hinned kell nekem... - közelebb lépett vőlegényéhez, és szorosan átölelte. - Számomra te vagy a legfontosabb! És soha, de soha nem lennék másé, mert én téged szeretlek.

Ekkor már a folyosóm álltak, se egyikük sem vette észre, hogy David az egyik oszlop mögül figyeli őket...

 Nem értette mi történik vele. Amikor a szobába lépett megszűnt körülötte a világ, egy pillanatra minden problémája, fájdalma elillant. Azok a kékeszöld szemek, hogyan lelehetne elfelejteni őket. Nem tudta, vagy talán nem is akarta. Mindörökké az emlékeiben akarta őrizni, mint egy rejtett kincset, mit senki más nem láthat. De csak ennyi jutott, egy röpke pillantás, melyet mindörökké a szívében őriz majd...