Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2011. június 15., szerda

Elfeledett álom! 23

Em csak ült Mike élettelen teste fölé hajolva. Zokogott, nem volt képes abbahagyni. Belegondolt, hogy mindez miatta történt, hogy miatta hal meg... Saját maga küldte őt a halálba. Még mindig nem mozdul, sem Em, sem pedig Mike. Emily a lelke mélyén még talál egy apró remény sugarat, egy aprócska lángot, mely kivezetheti a sötét alagútból. Meg kell próbálnia még egyszer nem adhatja fel, egyszerűen nem lehet. De a végtagja nem engedelmeskedtek. S továbbra is csak ült, meredten bámult maga elé a semmibe... Már nem is látott semmit, és senkit. A lelki ismeret furdalás marta a bensőjét... A fájdalom amit érzett semmihez nem volt fogható... Egy hirtelen öletettől vezérelve imádkozni kezdett. Soha nem hitt Istenben, de most mégis rávitte a pánik. De egy hang, egy aprócska alig hallható hang kizökkentette a kábulatból.
-Eeem - alig hallható szó. A neve, de ki hitetlenkedve nézett az ölében fekvő férfira. - Eeem - megint hallotta és már biztos volt benne, hogy nem hallucinál, hiszen kedvese szólítja őt.
- Mike! Te élsz? De, az előbb már nem volt pul... Miket beszélek, gyere segítek innod kell, hogy a gyógyszer ne tudjon felszívódni.
- De én nem akarok Em, hát nem érted. nem élhetek nélküled, mindenem te vagy.... Kérlek hagyj meghalni.
Mike rövid és szakadozó mondatának utolsó szavai tőrként vájtak Emily szívébe, de eltökélte, hogy mindenáron megmenti a férfit.
- Felejtsük el a délutánt Mike! Téged választalak és megígérem, hogy soha nem hagylak el. Boldogok leszünk, egymás mellett örökké. Hozzád megyek feleségül és lesznek szép gyermekeink, csak kérlek maradj velem!
- Emily, mellettem nem lehetsz boldog. Neked David az igazi és ezt te is nagyon jól tudod... Neeem... nem tehetsz elhamarkodott ígéreteket.
- Ez nem csupán ígéret! Én tényleg így érzek, csak téged szeretlek. - de vallomását a férfi már nem hallhatta, mert újra elvesztette az eszméletét.
De Em nem adta fel, megfogadta magának, hogy a végtelenségig küzdeni fog, hogy nem hagyja meghalni a legjobb barátját... Ebben a pillanatban tudatosul benne, hogy mit is ígért az imént. Mike már nem a vőlegénye volt, csupán a legjobb barátja. Igaz, hogy nagyon szerette, de már férfiként, a nagy ő-ként tekintett rá. De a legjobb barátja, és az is marad mindörökre, bármi történjék. Nem akarta elveszíteni a férfit, felállt és ismét a telefonért nyúlt, már élt a vonal. Gondolkodás nélkül hívta a 104-et. Elmondta, hogy mi történt, hogy mivel próbálta megmenteni a férfit. Megerősítést kapott...
- Folytassa a tovább amit elkezdett, itasson minél több folyadékot beteggel! Amíg a mentősök odaérnek legalább 1 liter folyadékot erőltessen a férfiba. Nyugodjon meg hölgyem, a kollégáim hamarosan megérkeznek.
Em már nem tudta hol van és mit tesz,  ösztönösen cselekedett. És magában megfogadta, hogy történjék bármi mindig Mike mellett marad, még ha ennek a saját boldogsága is az ára. Miközben folyamatosan itatta a még mindig eszméletlen Mike-ot, megjelent előtte egy arc, egy meleg barna szem pár. Tudta, hogy ennyivel nem ússza meg, el kell mondania Davidnek a döntését. Már előre rettegett tőle. Már most fájt, de mélyen legbelül tudta, hogy ez a helyes. Gondolataiból a mentősök csengetése ébresztette fel. Elvitték Mike-ot, s őt magára hagyva ott hagyták a nappali közepén.
- Ültem a földön. . . csak ültem. Nem tudom hány percig vagy óráig. . . csak ültem. Arra gondoltam milyen volt az illatod, hogyan fogtad meg a derekam mikor puszit adtál, hogy böktél meg amikor viccelődtünk. . . csak magunkat láttam. Együtt... lehetőségem lett volna odabújni hozzád, megcsókolni, kérni, hogy szeress. Könyörögni! Akartalak, ott, akkor, mindig és most! Akarom újra, hogy láthassalak, halljam a hangod, érezzem az illatod és azt, hogy ne féljek ezt kimondani. Akarom! Mert kellesz. Mert szeretlek... szeretlek... És életem végéig szeretni is foglak, de most más a helyes út. - nem gondolkozott tovább csak kiment a lakásból, ki a zuhogó esőbe, esernyőt nem vitt. Inkább élvezte, hogy az eső cseppek a bőréhez érnek... Minden olyan békés volt, csak az ő lelkében tombolt a vihar. Már elhatározta, hogy mit tesz, de a lábai nem engedelmeskedtek, talán a szíve mélyén tudta, hogy a helyes döntés nem mindig jó döntés.
Könnyei megállíthatatlanul folytak végig arcán. Fogalma sem volt róla, hogy valójában mi fáj neki jobban Mike majdnem öngyilkossága, vagy saját döntése. De nem is érezte fontosnak, hiszen ha ma délután nem csókolja meg Davidet az öltözőben, ez az egész nem történt volna meg. Most mégis a színház felé tartott, most még elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy mindent elmondjon  a férfinak. Hogy mennyire szereti, hogy örökké szeretni fogja, de mégsem lehetnek együtt. Mert ő nem képes azzal a tudattal élni, hogy a saját boldogságáért feláldozta egy másik ember életét. A nemzeti gyönyörű épülete előtt állva megfogadta, hogy mindent elmond Davidnek, nem fog hazudni. Reménykedett benne, hogy a férfit még az épületben találja, de nem akarta vesztegetni az idejét. Inkább rögtön megkérdezte a portást.
- Ne haragudjon, nem tudja nekem véletlenül megmondani, hogy David Booth még bent van-e. Munka ügyben kellene találkoznunk, de elkéstem... - füllentett bámulatos ügyességgel.
- Sajnálom kisasszony, a művész úr úgy egy órája távozott.
- Neeem, az lehetetlen, és nem tudja megmondani, hogy hol érem utol...
- Sajnálom hölgyem, nem adhatom meg a címét...
- Legalább a telefon számát, kérem! Nagyon fontos lenne... - már szinte könyörgött
- Rendben van! Felírom önnek, de nem tőlem tudja, rendben?
- Soha senki nem fogja megtudni ígérem. És nagyon köszönöm! - azonnal tárcsázta a telefon számot.
- David Booth, miben segíthetek!
- Booth, itt Emily! Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de sürgősen beszélnünk kell.
- Em! Szia! Azt hittem a délután történtek után már nem ragaszkodsz a magázódáshoz... Egyébként honnan kaptad meg a számom. Arra emlékeznék, ha elkérted volna.
- Nem érdeke, hogy honnan van meg! Találkoznunk kell, most! Kérlek! - de nem bírta tovább zokogva könyörgött a férfinak - Kérlek Booth! Találkoznunk kell, most!
- Em! Em... nyugodj meg, hol vagy most? 
- Itt vagyok a színház előtt... Beszélnünk kell!- már zokogott, nem gondolta, hogy ennyire fog fájni.
- 10 perc és ott vagyok, ne mozdulj! Mindjárt ott vagyok!
- Késlek siess! - könnyei utat törtek, s egyre sűrűbben folytak le gyönyörű arcán. Észre sem vette, hogy közben megérkezett David.
- Em! Mi a baj, mi az amit nem beszélhettünk meg telefonon? - nem kapott választ, a lány csak zokogott, nem tudott megszólalni. Bármennyire is szerette volna, nem tudta elmondani...
- Em! Kérek! Megijesztesz! Mi a baj? Hiszen te csurom víz vagy! Legalább esernyőt hozhattál volna. Meg fogsz fázni. - levette a saját kabátját és a lány vállára terítette. Felemelte a remegő kis teste, s elindult vele az autó irányába.
Az autó melegében már nem fázott, olyan nagyon. De még mindig egész testében remegett, rázta a szűnni nem akaró zokogás. Azt kívánta bár soha ne jött volna Pestre, bár soha ne ismerte volna meg Booth-t. De nem! Akkor nem ismerné az igaz szerelmet. Nem láthatta volna a meseszép barna szem párt. A balján ülő férfira nézett, aki szüntelenül őt bámulta. Egy percre sem vette volna le róla a szemét.
- Fii.... Figyelj Booth!
- Booth? De miért a vezeték nevemen szólítasz?
- Most nem ez a lényeg. Mondanom kell valamit, de nem lesz könnyű szóval, kérlek nem nehezítsd meg a dolgomat! Én...
- Kérlek, előbb had én! Ígérem utána egy szó nélkül végighallgatlak!
- Rendben! - suttogta Brennen.
- Nem tudok mást mondani, csak azt: veled szeretném leélni az életemet! Még ha őrültségnek hangzik is. Azzal is tisztában vagyok, hogy csak most kezdjük megismerni egymást. Elismerem, hogy ez után a kijelentés után joggal gondolhatod, hogy őrült vagyok. De még soha életemben nem voltam semmiben ilyen biztos. De ha esélyt adnál nekem, nekünk, egész hátralévő életemben igyekeznék bebizonyítani, hogy jól döntöttél! Szeretlek, Emily! És nemcsak azért, amilyen vagy, hanem azért is, amilyennek a közös jövőt látom veled.
- Soha senkit nem szerettem úgy mint téged. De mégsem tehetem azt, mit a szívem diktál. Ész és szív harca most véget ért, sajnos most az ész győzött. És ne hidd, hogy ezt szeretném, de ez a helyes. Nem dobhatok el mindent csak úgy. Nem is ismerlek. Nem tudom az anyukád kereszt nevét, de még a te vezeték nevedet sem. Nem tudom, hogy milyen ételeket szeretsz, hogy szoktál-e reggelente kávét inni. Melyik a kedvenc éttermed, semmit nem tudok rólad, csupán egy dolgot. Valahol legbelül érzem, hogy ez most más, más mint eddig volt. Minden előítélet nélkül, minden más nélkül vagy azzal együtt szeretlek és nem azért aki vagy, hanem mert létezel. Ez nekem éppen elég...  - Megérkeztek David lakásához, s Em hirtelen rádöbbent, hogy alig két utcányira lakik a férfitől. Úgy érezte megfullad, hogyha nem száll ki az autóból. De Booth megragadta a csuklóját és visszahúzta. 
- Tudom, hogy ez neked most nagyon nehéz, hidd el nekem is az. De ha mindketten érzünk valamit legalább adnunk kellene neki egy esélyt.
- Nem... nem lehet, te is tud... - D egyre közelebb hajolt Emilyhez, megcsókolta, de nem úgy mint a színpadon, vagy az öltözőben. Ez egészen már volt, mert mindketten tudták és érezték, hogy minden érzésük ellenére helyesen kell cselekedniük.
Ezt az egy éjszakát még ki akarták élvezni. Csak álltak az esőben és a világ minden kincséért sem szakadtak volna el egymástól. Már mindketten tudták, hogy nincs megállás...

7 megjegyzés:

  1. Imádtam az egész részt, de a legjobban a vége tetszett. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy még így is Mike-al akar maradni. Sajnos nekem ez az életből is nagyon ismerős szituáció :( Na de a lényeg, hogy kíváncsian várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
  2. Nem akar Mike-kal maradni, csak kötelesség tudatból kényszeríti rá saját magát... És ígérem, hogy David sem tűnik el... :)

    VálaszTörlés
  3. Én sem szeretném, ha eltűnne!! :( AZért ne olyan sokáig érezze kötelességének, hogy Mike-kal maradjon! :)

    VálaszTörlés
  4. Na akkor megjegyzés is: ez szerintem sem kötelesség függő. Mike pedig így zsarol (a zsarolás meg mérgez). Ja és ne tűnjön el D. :-)
    Persze már úgyis befurakodott E fejébe (?szívébe)

    VálaszTörlés
  5. egyszerűen nagyon jó :)) a vége tetszett nekem is a legjobban.én is nagyon sajnálom h Mike-kal marad..de legalább majd látjuk h hogy fog D és Em viselkedni,meg hátha majd D harcolni fog érte :))

    VálaszTörlés
  6. na és mi lesz Mike-kal??ugye nem hal meg??bár már egyre kevésbé érzem,hogy élnie kéne..:/
    de azt imádom,hogy Em és D ebben a pillanatban boldog és most csak ők számítanak senki más..:)..hogy is kell?MAKING LOVE..:)♥
    remélem haamr tuddo folytatni!!

    VálaszTörlés
  7. pluhildi

    annyira jó volt (mint a többi)
    még olvasni is olyan volt, mintha velem történne, látszik beleéltem magam mi???? :D

    Mike-ot sajnálom, de nem kellett volna ilyen eszközhöz nyúlnia, és persze az ilyen kötelesség jellegű "észből" hozott döntések mindig csak a szomorúságot okozzák, nem a boldogságot...
    remélem jól döntenek

    VálaszTörlés