Elfeledett álom! 12

Emily remegő kézzel tárcsázta a számot, mély levegőt vett, majd lenyomta a zöld gombot. Mike-ra szegezte tekintetét, kinek szemében már csak biztatás tükröződött. Megfogat Em kezét, biztosítva a lányt, hogy nem hagyja magára.

- Tom Seuer! - vette fel a telefont a rendező

- Itt Emily Brennen, - kezdte Em - azért hívlak, mert nagyon szívesen elvállalom a szerepet. Remélem nem fogsz csalódni bennem! - hadarta el gyorsan a mondatot

- Csak, akkor ha a színpadon is ilyen gyorsan fogsz beszélni. - kacagott fel Tom

Ekkor már a lány is nevetett.

- Jövő héten már kezdődnének is a próbák. Tudom, hogy nem szólhatok bele, de szerintem kellene keresned egy albérletet, mert nem fogod bírni az ingázást. Ja! És a jelenlegi munkahelyed?... Tényleg! Mivel foglalkozol?

- Adminisztrátor vagyok a megyei könyvtárban... Nem túl izgalmas meló. Mindig is tehernek éreztem, mert nem lehet kreatívkodni. Ha az az ára, hogy felléphesse, hogy felmondok, hát állok elébe!

- Ezt örömmel hallom! Tetszik ez a nagy lelkesedés, és tudod mit, szerintem vegyél ki egyszerűen fizetés nélküli szabit, hogy ha vége a darabnak, akkor se halj éhen!

- Rendben van, megfontolom, - hangzott a válasz - mikor kellene találkoznunk, hogy megbeszéljük a részleteket?

- Figyi Em, tudom, hogy elfoglalt vagy, és hogy Győrből nem 2 perc ideérni, de jó lenne, ha már holnap beszélni tudnánk, meg bemutatnálak az igazgatónak is. És ha nincs ellene kifogásod, akkor alá is írhatnánk a szerződést!

Emily szája tátva maradt.

- Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megkötjük. Gondoltam, hogy esetleg meghallgatsz, hogy egyáltalán milyen lennék a szerepben, vagy valami.

- Emily! Nem kell megbizonyosodnom a tehetségedről, hiszen tegnap este már bizonyítottál. A közönség is imádott, hát mit akarsz még?

- Nem tudom, csak elgondolkoztam, hogy biztos, hogy engem akarsz-e.

- Persze, hogy téged!!! A tegnapi alakításod egyszerűen lenyűgözött, kétségem sincs afelől, hogy te leszel a vala volt legjobb Cosette!

- Hát köszönöm a bizalmat, akkor holnap találkozunk! Hányra menjek?

- 10 óra jó lesz? Akkor nem is kell olyan korán kelned... :)

- Rendben van, akkor holnap! Szia!

- Szia! - hangzott a vonal túlsó végéről, majd a telefon szétkapcsolt

- Holnap 10-kor találkozunk a színházban, fel tudsz vinni?

- Persze! Szerintem el kellene mondanod anyádnak a jó híreket!

- Rosszul lesz a boldogságtól. Pont mint én... De igazad van tudnia kell, hogy nem leszek egy ideig a városban. És..., hogy nagymama lesz, meg hogy eljegyeztél! - pillantott a kezén nyugvó aprócska gyémántgyűrűre.

 Megkérte kedvesét, hogy egy picit hagyja magára, és ő is nemsokára kimegy és minden elmondanak Rose-nak.

- Mindent? - kérdezett vissza Mike - a vitánkat is? - mosolyodott el majd, viccesen bele boxolt Em vállába, aki viszonozta a gesztust. Egy gyors csók és Mike már el is tűnt a szobából...

Em leült az ablakpárkányra. Gyerekkorában is mindíg ezt csinálta, itt gondolkozott, telefonált, vagy éppel leckét írt. De már nem volt iskolás, nem volt ház feladat, amit meg kellene, hogy írjon, vagy vizsga, amire készülnie kell. Hiányzott neki ez a kis sarok. Örömmel ült a megszokott, helyén, párnákkal vette magát körül. Boldog volt. Nagyon régen érzett ilyet. Általában sírva szokott ezen a helyen üldögélni. S most örömmel töltötte el a tudat, hogy megtörte ezt a szokását...

"Gyönyörű, enyhe májusi este volt. A nap utolsó sugarai éppen lebukni készültek a horizonton, s aranyba burkolták a világot. Az alkonyi tavaszi táj csodálatos érzést keltett az emberekben. Érezni lehetett minden virág minden szirmán, minden rügyön." Em gyönyörködve nézte, ahogy a nap utolsó sugarai lebukni készülnek a horizonton. Mesébe illő látvány volt. Talán még soha nem látott ehhez foghatót. Azt gondolta, hogy a mai nap történései miatt látja szebbnek ezt a pillanatot. Hiszen gyermekként is mindig megnézte a naplementéket. "Csak ült a szobája ablakának párkányán és arra gondolt, ha most kirohanna a konyhába édesanyjához akkor talán elkiabálna valamit. De mégis muszáj lesz mindent elmesélnie. " Látni akarta édesanyja boldog arcát, ahogy elmondja neki a híreket. Ezzel a tudattal állt fel, az ajtóhoz lépett és megfogta a kilincset. Egy pillanatra visszanézett. Végigtekintett egykori szobáján, s jól emlékezetébe vésett minden egyes sarkot, minden morzsát a szőnyegen. Majd kilépett az ajtón, s ezzel véglegesen elhagyta azt a világot, melyben egykor nagyon boldog volt. Annak érdekében, hogy egy még boldogabb életet élhessen Budapesten, színésznőként, egy olyan férfi oldalán, akivel nemsokára egy gyönyörű kislányt fognak nevelni.