Elfeledett álom! 13

A könnyes arcú Emilyt látva Rose szíve hevesebben kezdett dobogni. Nemrég látta kijönni Mike-ot is a szobából, de a férfi is egyenesen a kertbe ment. Ebből a nő arra következtetett, hogy nem szeretne társaságot maga mellé. Így békében hagyta Mike-ot, s várta, hogy egyetlen lánya megjelenjen régi kis kuckójának ajtajában. De bár ne tette volta, gondolta magában. Mert amikor meglátta a kisírt szemű Brennent összeszorult a szíve. Azonnal lánya mellé szaladt, s lágya megtörölte könnyekben úszó szemeit. De ekkor Rose meglátta gyermeke szemében a fényt, ami elárulta számára, hogy Em örömében sír. Természetesen azonnal kérdőre is vonta Emilyt.

- Mi a baj drágám? - kérdezte Rose, mintha nem látná gyermeke örömtől csillogó szemét

- Semmi baj nincs anya! Csak nagyon boldog vagyok, de mielőtt elmondom, hívjuk be Mike-ot, jó?

- Persze kicsim, kint van a kertben.

Em egy kicsit lassan, bizonytalanul lépdelt az ismerős köveken, át a kerten átfolyó kis patakon, melyet annyira szeretett. Vőlegénye a kis patak csobogását bámulta szüntelen, nem is vette észre a felé közeledő nőt. Em óvatos léptekkel közeledett a férfi felé, nem akarta megijeszteni. Lágyan a vállára helyezte kezét, s fejét szerelme vállára fektette.

- Be kellene mennünk, mert anya már kérdezősködött. És nem szeretném elmondani neki, míg te nem állsz mellettem. - suttogta szerelme fölébe Emily

- Persze - fordult meg Mike, s lágya megcsókolta a lányt.

Kéz a kézben sétáltak vissza a kis házba, ahol Rose már izagtottan várta őket.

- Rose! - kezdte Mike, hangja egy kissé remegett, de szerelmese nyugodt szívdobbanásait hallva egy kissé megnyugodott - Én....én... Én szeretném megkérni a lányod kezét. Azóta szeretem, hogy először megláttam, s a vele töltött idő ráébresztett arra, mi hiányzott eddig az életemből. Minél többet vagyunk együtt, annál inkább vele képzelem el a jövőt. Ezt korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem! Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertem, soha nem voltam szerelmes! /Nicholas Sparks/ Vagy legalábbis nem ennyire mondhatnám azt, hogy a te lányod a világ legszebb. legokosabb, legtehetségesebb lány a világon, de nem tehetem, mert nem ismerem a világegyetem összes nőét. De azok közül akiket ismerek ő a legszebb, legokosabb és legtehetségesebb nő. És mindemellett rendkívül különleges is. Soha nem találkoztam még hozzá foghatóval, és nagy megtiszteltetés lenne számomra, ha nekem adná Em kezét. 

Rose nem küszködött tovább könnyeivel, s azok kibuggyantak szeméből, s csak s sírt, szólni nem szólt. Csupán magához ölelte egyetlen gyermekét, majd Mike-ot, s a kezüket egymásra helyezte.

- Boldog lennék, ha te lennél a vejem. - azzal mosollyal az arcán visszasietett a konyhába. Nem akarta, hogy a szerelmesek lássák könnyeit. Hiszen ez az ő nagy napjuk, legyenek nagyon boldogok.

Emily szeme is könnyes volt a meghatottságtól. Nem is sejtette, hogy párja ilyen gyönörű dolgokat is tud mondani. 

A csendet Mike törte meg - Ugye te is valahogy hasonlóan érzel irántam. Kérlek mondd, hogy igen!

A lány nem szól egy szót sem. Félszegen kibontakozott kedvese öleléséből, s a mellettük álló polcról levett egy könyvet. A könyvet, mely gyermekkorában a kedvence volt. S felolvasta a mondatot, mely a legkedvesebb volt számára. Nem kellett soká keresgélnie, mert már annyiszor elolvasta, hogy megtört a könyv gerince is: "Pontosan elég vagy ahhoz, hogy örökké és megmásíthatatlanul magadhoz láncolj." De még szinte be sem fejezte a mondatot, már forró ajkak keresték az övét, s a kedves könyv kihullott kezéből, s a földre zuhant. Mike a karjába kapta kedvesét, s úgy csókolta tavább. Néhány perc elteltével levegő után kapkodva váltak el egymástól. Em, Mike karjára hajtotta fejét, s a fülébe súgott valamit, két szót, melyet még senkinek sem mondott....