Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2011. június 4., szombat

Elfeledett álom! 20

Emily egy pillanatra teljesen megfeledkezett a külvilágról. Ha a szíve azt súgta neki, hogy ez egy tökéletes pillanat, egy tökéletes csók. De ekkor meghallott egy ismerős hangot a takarás mögül.
 - Mi a fene folyik itt? Hogy képzelik ezt. A darabban nincs csók. Tudtam, hogy nem bízhatok benned. Abban a pillanatban tudtam, hogy van köztetek valami amikor ez a szépfiú belépett az irodába. - Hadarta kiabálva Mike - Em! Megesküdtél rá, hogy nem érzel iránta semmit.
- De nem is érzek! - érezte, hogy a mellette álló férfi teste megkeményedik, még levegőt venni is elfelejtett - És Mike ez a munkahelyem, nem sétálhatsz csak úgy be ide. Dolgozom, ha nem vennéd észre. Én sem szoktam bemenni hozzád a tárgyalóterembe. És most ha megkérhetlek menj el innen, mert így nem tudok koncentrálni, Otthon találkozunk. Későn érek haza.
Majd sarkon fordult és elviharzott az öltözője felé. Nem értette, hogy miért, de ott biztonságban érezte magát. Megkönnyebbülten roskadt le székére. S végre utat engedhetett könnyeinek. Az apró könnycseppek először csak meg-meg csillantak Emily szemének sarkában, de egy idő után már nem tudott magán uralkodni. Egész testében remegett, az asztalán könyökölve zokogott. Ekkor megnyikordult az ajtó, s a lány önkéntelenül is a bejárat felé kapta a fejét. Először az képzelte, hogy csak káprázik a szeme. De amikor a férfi közelebb ért hozzá megérezte az illatát és már biztos volt a dolgában.
- Tényleg itt vagy? Vagy csak képzelődöm? - kérdezte Em, olyan halkan, mintha csak magának tette volna fel a kérdést.
- Igen! Itt vagyok, de miért rohantál el? - ölelte át lágyan Emily derekát - Nem értem, ez csak egy szerep, nem jelent mást. A vőlegényed féltékenységének nincs semmi alapja.
Em úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe. David szavai borzalmas fájdalmat okoztak. - gondolkodás nélkül húzódott el a férfitől.
-Így már minden világos. Ez csak egy munkahely és az előbb a színpadon csak a szerepünket játszottuk. Nem David és Emily voltunk, hanem Marius és Cosette.
- Teljes mértékben egyet értek, az csak szerep volt. A munkánkhoz tartozik. Gondolom te sem csak velem csókolóztál már a színpadon.
- Nem.... nem eggyel. De....
- De ez más volt, nem igaz. Olyan valóságosnak tűnt. Ha nem lett volna körülöttünk Tom és a többi színész egész másképp éltük volna meg. Tudod... - itt egy pillanatra megbicsaklott a hangja - Tudod ez számomra többet jelentett... Többet, mint egy egyszerű színpadi csók. Mióta megpillantottalak Tom irodájában erről a pillanatról álmodtam, de nem egészen így képzeltem. Gyertyafényes vacsora, lágy halk zene....
- Állj! Mit mondtál? De hiszen tudtad, hogy vőlegényem van.
- Igen tudtam, de a szívnek nem lehet parancsolni.
- Ezt nálam senki sem tudná jobban tanúsítani - válaszolt halkan Emily - Tudod az előtt a bizonyos nap előtt, amikor feljöttem Pestre azt hittem, hogy le tudnám élni az életemet Mike oldalán. Csodálatos jövőt terveztem magunknak. Gyerekeket, családot. Egy szép kis házat, ahol a gyermekeink felcseperedhetnek. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de épp előző nap kérte meg a kezem. És én habozás nélkül mondtam igent! Soha nem voltam még ilyen biztos önmagamban. És ekkor megjelentél te, és mindent fel rúgtál. Az álmaimat, a vágyaimat, a terveimet. A gondolataim csak körülötted forogtak, egyszerűen képtelen voltam másra gondolni. Aztán teltek a hetek, és még mindig nem kellett próbára jönni. A fájdalom, hogy nem vagy velem egyre elviselhetőbbé vált. De tegnap este, mikor Tom telefonált, hogy próba lesz újra rám tört az érzés. És tudom, hogy ez bután hangzik, hiszen alig ismerjük egymást, de azt hiszem, hogy beléd szerettem. - még Emily maga sem hitte el, hogy ez előbbi szavakat kimondta, de kimondat és olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajta, mikor meglátta az előtte álló férfi szemében a szerelmet, hogy nem gondolkodott tovább. Közelebb hajolt Davidhez és megcsókolta.
S csókjuk, mintha az első lett volna. Ez már nem színpadi csók volt, ahol visszafogták magukat. Ahol nem merték megmutatni a valódi érzelmeiket. Ebben a pillanatban eggyé váltak, két különálló puzzle darab, megtalálta a párját. Beteljesült, amit már az elején mindketten tudtak, hogy ők egymáshoz tartoznak. Boldogságuk oly felhőtlen és tiszta volt, hogy egyikük sem vette észre az ajtóban megkövülve álló Mike-ot.

3 megjegyzés:

  1. szegény szegény szegéééény Mike!!moszt nem tudom,hogy szomorú,vagy boldog legyek!!!nem ér!Mike olyan hirtelen vesztette el a szerelmét!hogy lehet ez??úgy sajnálom őt!ebben a pillanatban sajnos nem tudok annyira örülni Em és D boldogságának..sajnálom..:/
    ügyesen írsz és gratula!!ezt így is tervezted,vagy csak spontán jött az egész?tiszta jó a sztori!

    By:Evy

    VálaszTörlés
  2. most sajnálnom kellene Mike-ot!?!? nem is tudom... :D
    kicsit őrlődnie kellene Em-nek, bár a leírtak alapján elég nehéz lesz távol tartania magát David-től, de miért van olyan érzésem, hogy ez nem lesz fáklyásmenet??? 8-D

    VálaszTörlés
  3. jók a megérzései pluhidli! Nem lesznek egyszerűek a dolgok... De egyszer talán rendbe jönnek! :)

    VálaszTörlés