Elfeledett álom! 25

Saját magát sem értette, nemhogy ezt az egész szituációt. De valahol legbelül érezte, hogy a férfival kell mennie. Nem tudta honnan jön az érzés, de biztos volt benne, a zsigereiben érezte... Csak fogta David kezét, és nem akarta elengedni, soha. Egymás mellett lépkedtek, a hosszú lépcsősoron. Egyikük sem szólalt meg, csak élvezték a pillanat varázsát. Megálltak Booth lakása előtt, s míg a férfi a kulcsot kereste, Em szemei a férfié után kutattak. A lakáskulcs hangos puffanással ért földet, s akár a filmekben a szerelmesek egyszerre hajoltak le, hogy felvegyék. Tekintetüket egyszerre kapták el, tudták, hogy ha most megcsókolnák egymást nem is kellene egyiküknek sem arra várni, hogy a másik rávesse magát. Egymás tekintetét kerülve léptek be a lakásba... Emily szája tátva maradt... egyáltalán nem ilyennek képzelte el a férfi lakását. Tipikus agglegény lakásra gondolt... szétszórt zoknikra, és félig megevett kínai kajára. De nem... minden a helyén volt. És gyönyörű, még soha nem látott ehhez foghatót. 

- Amindenségit! - hagyta el Em száját a gondolata

- Mi az? Talán nem erre számítottál?

- Egyáltalán nem. Olyan furcsa, mintha minden bútort ismernék, mintha az otthonom volna. Hihetetlen!

- Szóval tetszik? Eddig még minden barátnőm át akarta rendeztetni velem...

- Én soha nem tennék ilyet, ez a lakás úgy tökéletes, ahogy van, és tudod mi teszi azzá? Persze azon kívül hogy csodálatosan van berendezve? TE! Az, hogy itt állsz a szoba közepén és hozzá tartozol minden porszemhez.

- Kösz, ez igazán jól esik. Eddig mindenki megpróbálta részletesen elmesélni nekem , hogy ez a lakás miért nem az én stílusom. És meglepett, hogy ezt mondtad. Tudod nem sokszor hozok fel olyan lányt, akit szinte nem is ismerek. De ezek után már biztos vagyok benne, hogy te vagy aki a legjobban meg tud ítélni engem. Hiába nem tudsz rólam semmi mást, csak a nevem és, hogy színész vagyok. 

- Furcsa, mert én is ezt érzem, hogy egyszerűen belém látsz. És érezzük egy gondolatait, mintha...

- ketten egy emberek lennénk. - fejezte be Emily gondolatát Booth.

- És... akkor mit is fogunk csinálni? - kérdezte sejtelmesen Brennen

- Én arra gondoltam, hogy először is ehetnénk valamit, esetleg közbe nézhetnénk egy filmet. Annyi DVD-m van, hogy már el sem férnek a polcon. - mutatott D, a lakás egyetlen rendetlen zugára. - A felét még csak nem is láttam.

- Rendben van, és mi finomat készítünk?

- Én sajt fondüre gondoltam...

- Hát ha téged nem zavar, ha mindent összecsöpögtettek, akkor én benne vagyok! - csókolta meg "partnerét" Emily.

- Akkor irány a konyha! - adta ki a parancsot D

A konyha még elképesztőbb volt, mint az előszoba és a nappali. Mintha egy séf birodalmába léptek volna. David nem vette észre Em csodálkozó tekintetét, otthonosan kezdett tenni-venni a konyhában. /Ezt már tényleg nem hiszem el. A teste olyan mint egy görög istené, színész és ráadásul még főzni is tud./

- Segíthetek valamiben? - kérdezte kedvesen Brennen. 

- Szeretsz sajtot reszelni?

- Én szeretek, csak sokszor az ujjaim bánják - tréfálkozott

- Akkor majd én reszelek, te pedig kevergeted a fondüt, rendben?

- Oké, de ha már együtt főzünk igazán mesélhetnél valamit magadról. Hisz te magad mondtad az előbb, hogy szinte semmit nem tudok rólad.

- Rendben, de csak egy feltétellel. Amíg főzünk én mesélek, de evés közben te mondod el nekem életed NAGY titkait. Megegyeztünk?

- Én azt hittem, hogy filmet nézünk evés közben...

- Azt majd utána, ha nem bánod...

- Oké! főzés közben te, evés közbe én! Máris kezdheted.

- És mégis mit meséljek magamról?

- Ami eszedbe jut. Hol születtél, mikor, milyen volt a gyerekkorod, hogyan jött az ötlet, hogy színész legyél... stb. Tényleg, ami eszedbe jut.

- Itt születtem Pesten, a szüleim 9 éves koromban meghaltak egy autóbalesetben. A nagymamám nevelt fel, de sajnos már őt is elvesztettem. - apró könnycsepp gurult végig egy erős férfi arcán.

- Ne haragudj, nem akartam felhozni... nem tudtam. - közelebb lépett D-hez és óvatosan letörölte az apró könnycseppet. Mélyen a férfi szemébe nézett. - Tényleg nem kellett volna faggatóznom. Sajnálom!

- Nem a te hibád, megtörtént és már nem lehet rajta változtatni. Tudod mi a furcsa, hogy addig a bizonyos napig minden nap gondoltam rájuk. Vajon hol lehetnek. Mindig volt valami kis dolog, amiről eszembe jutottak. De mikor megismertelek, körülötted kezdtek forogni a gondolataim. Kevesebbet gondoltam rájuk. És ne ért félre, nem akarom, hogy lelkiismeret furdalásod legyen, Köszönöm neked. Megkeseredett voltam, nem gondoltam a szeretteimre, a barátaimra, nem jártam el sehova. A múltban éltem, és köszönöm, hogy megmutattad a fényt az alagút végén.

- Nem tudom, ismered-e a mondást. "Lehet-e jövőd, ha múltad a jelened?" Ez egy nagyon velős kérdés, és szerintem te is tudod rá a választ, mert benne rejlik magában a kérdésben.

- Nem... nem lehet a múltban élni. És köszönöm, hogy erre megtanítottál.

- Én köszönöm, hogy megtaníthattalak rá... Szeretlek! - maga sem értette, miért mondta ki, de igaz volt, minden betűje. Beleszeretett ebbe az emberbe, anélkül hogy bármit tudott volna róla. Érezte, hogy ha kiderülne, hogy egy elmebeteg gyilkos, akkor is szeretné.

- Én is szeretlek Emily, úgy ahogy még soha senkit sem. - Em egy pillanatig azt hitte a férfi megcsókolja, de nem tette, csupán gyengéden átölelte. Nem használta ki a pillanatot, csak biztosította arról, hogy mellette áll bármi történjék is.

Az este további része csendes beszélgetéssel telt. A szabályt megváltoztatva egyszer Em, egyszer pedig David mondott el magáról valamit. Csodálatos este volt, a film is tökéletes volt. És a fondü, lehet hogy csupán azért mert David készítette, de a legfinomabb volt, amit valaha evett.

- Későre jár, indulnom kellene!

- Fiatal még az este, maradj még. Annyi filmem van, amit ha egy egész hétig néznénk sem érnénk a végére.

- Booth, tényleg mennem kell, be kell mennem a kórházba. Sajnálom nem maradhatok tovább.

- A kórházban ilyenkor már nem engednek be, csak reggel tudod meglátogatni.... 

- De még át kell öltöznöm, le kell tusolnom és már hajnalodik.

- Letusolni itt is le tudsz. Kérlek maradj még. Olyan csodálatos volt az este...már nagyo.... -  de a mondatot már nem tudta befejezni... Em oly forrón csókolta, mint még soha. Szerette a férfi, mellette akart lenni halála napjáig. De valahol mélyen legbelül tudta, hogy számukra ez az este jelenti a világot.

David a közelebb húzta magához a lány, aki nem ellenkezett. Minden porcikája kívánta a férfit. Csókjukat a férfi szakította meg. S mindketten levegő után kapkodva néztek egymás szemébe. David a hálószoba felé húzta a lányt. Az ajtó nesztelenül cspódott mögöttük, s együtt vesztek el az éjszaka sötétjében. 

Em nem tudta mennyi idő telt el, csak élvezte a pillanatot. Booth eltűrte a kósza hajtincset, mely a szemébe lógott. Érintése szinte perzselte a bőrét. Lágyan érintette meg a férfi kézfejét, s puha csókot lehet rá.

- Booth! Kérlek ne félj, szeretlek. De te is tudod, hogy ez nem működhet. Csak maradj így, nézni akarlak. Minden vonásodat emlékezetembe vésni. Miénk az éjszaka, s én csak nézni akarlak. Hunyd be a szemed, itt vagyok melletted, ugye érzed? Mikor először megérintelek, talán az ajkammal teszem, érzed majd a melegét. Talán a szemeden érintlek meg, s te érzed majd a melegét. Booth, kérlek nyisd ki a szemed, nézz rám, hadd lássam még egyszer szemed. Hidd el amit tettünk örökre szól. Örökre szeretni foglak, de nekünk csak ez az egyetlen éjszaka adatott meg. - mindketten könnyeikkel küszködve bújtak egymáshoz. S egymás karjaiban aludtak el.

A hajnali napsugarak finoman cirógatták Emily arcát, csendesen fordult szerelme felé. Csodálta a haját, a nyakát, ajkainak ívét, lehunyt szemeit. Egy pillanatra azt kívánta bárcsak még egyszer láthatná a mélybarna szempárt melyet annyira  szeretett. S mintha kedvese meghallotta  volna gondolatait ébredzni kezdett. em nem hagyhatta, hogy bármit is mondjon, csókjával némította el a férfit.

- Tartsd távol magad tőlem, ha a színházban találkozunk csupán köszönj, mint bárki másnak. Ha boldogságra vágysz, ne habozz. Éld az életed, de nélkülem.

- Nem tudom, hogyan tehetném...

- Nem lesz könnyű, de még nehezebb lenne, ha nem láthatnálak minden nap. 

- Ebben igazad van, remélem egy nap meggondolod magad. Én örökre várni foglak.

- Annyira sajnálom!  - s semmi mást nem szólt, de e két szó úgy égette mindkettejük lelkét, mint tüzes vas, mely a szívbe fúródik. Em felöltözött, s csók és búcsú nélkül hagyta el szerelme otthonát, a helyet mely a mai naptól az ő otthonává is vált.