Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2011. október 24., hétfő

Sophie: Veszélyes játék 5


- Szóval azt mondja, felismeri ezt az arcot? - nézett Beckett nyomozó az asztal túloldalán ülő férfire. A kihallgatószobában jelen volt Castle is.
- Persze, hogy felismerem! Az enyém! - a fickó vigyora annyira együgyű volt, hogy Kate nem tudta eldönteni, mit is gondoljon. Lehet, hogy egy elmebeteggel van dolguk?
- Ezt hogy érti? - kérdezte végül értelmes válasz reményében.
- Az enyém! Az én munkám! - zavarta össze teljesen a kihallgatóit. Aztán látva az értetlen szemeket leesett neki a tantusz, sátánian felnevetett, majd megmagyarázta: - Maszkokat készítek.
- Profi a pasas! Igazinak látszik. - mutatott Castle a képre.
- Még szép! - húzta fel az orrát a maszkmester, így aztán leginkább egy súlyosan károsított vizilóra emlékeztetett...
- És ki volt ennek a darabnak a megrendelője? - kérdezte Beckett.
- Nem tudom.
- Hogy-hogy nem tudja? Ha jól tudom, a maszk készítéséhez elengedhetetlen egy fej... - Kate kicsit összevonta a szemöldökét, miután rájött, hogy a mondat legalább annyira bizarr, mint a pasas vagy a szituáció.
- Egy másik maszkot küldött mintának... Nem találkoztam vele. Csak kaptam egy csomagot, benne a minta, és egy mobiltelefon.
- Aztán felhívta magát, leadta a megrendelést, és az összeget valahol nyilvános helyen letette egy aktatáskában. - fejezte be a történetet Castle.
- Maga meg ki? Honnan tudja? - a fickó gyanakodva fürkészte Rick arcát.
- Író vagyok. - látszólag ez mindent megmagyarázott, ugyanis a maszkos akkorát bólintott, hogy kishíján lefejelte az asztalt, és arcáról minden fajta gyanakvás eltörlődött.
- Szükségünk lenne pár adatra a csomag, a telefon és az aktatáska lenyomozásához. - terelte vissza a kihallgatást a körülményekhez képest normális mederbe Kate.
- Az nem lesz jó. - rázta a fejét a bohóc-viziló. - Aztat nem lehet lenyomozni, én már csak tudom. Próbáltam, higgyék el. A fickó egy fantom!
- Azért ha nem probléma, mi is megpróbálnánk.
***
- Igaza volt, tényleg lenyomozhatatlan. És nyilván ahogy biztonságos helyre ért, ledobta a maszkot, szóval esélytelen, hogy megtaláljuk. - sóhajtott csalódottan Kate. - Megint semmi nyomunk.
- Akkor induljunk ki abból, hogy miért akar megölni. Miért akarna engem bárki megölni? - vágott teljesen értetlen fejet Castle. - Hiszen vicces vagyok, barátságos, és még jóképű is!
- A szerényt kihagytad! - figyelmeztette Ryan, ahogy beléptek a terembe társával.
- Montgomery a lövés után még szorosabb védelmet akar. - jegyezte meg Esposito.
- Hát az nehéz lesz... - vigyorodott el Ryan. Beckett csak a szemét forgatta, majd Castle-vel beléptek a liftbe.
- Akkor most már mosdóba sem mehetek ki egyedül? - komolytalankodott az író.
- Hát... Bízzunk benne, hogy nem ugrik ki valami elmebeteg szamuráj a fülkéből és lyuggat ki egy késsel.
- Reméljük. Várj meg itt. - mondta Rick, majd elindult a férfi mosdó felé. Odabent vetett egy pillantást a tükörkpére, megállapította, hogy az utóbbi időben semmit nem veszített természetes sármjából, majd megfordult, és ujjait az egyik fülkéhez tartozó kilincsre helyezte.
Ekkor azonban az ajtó kivágódott, és egy nindzsa-szerű, össze-vissza ugráló fekete ruhás alak robbant ki bentről, kezében egy kést lóbálva. Castle sikeresen elhajolt az első vágás elől, aztán a második elől is, majd megpróbálta egy jól irányzott ütéssel visszaterelni a fickót oda, ahonnan jött. Azonban mielőtt rávághatta volna az ajtót, a fura támadónak még sikerült késével egy mély vágást ejtenie a tenyerén.
- Beckett! - ordította. Kate odakintről meghallotta ugyan a hangot, de kissé gondolkodóba esett, hogy Castle vajon miért akraja beinvitálni a férfi mosdóba. Aztán ajtócsapódást hallott, és újabb kiáltást. Férfi mosdó ide vagy oda, berontott – és épp jókor.
A béna szamuráj kitört a vécéből, Rick pedig sarokba szorulva várta, hogy mi lesz. Beckett hátulról elkapta a férfit, és egy ügyes rúgással leterítette, majd az első tárggyal, ami a kezébe került – a vécékefével – fejbevágta, és a támadó eszméletét veszítve kötött ki a vécécsésze mellett.
- Kösz... Szép volt... - zihálta Castle.
- Minden rendben? - nézett rajta végig Kate a korábban emlegetett lyuggatás nyomait keresve, és ekkor észrevette, hogy a férfi jobb tenyeréből vékony csíkban szivárog a vér. - Castle, vérzel.
- Nem vészes... Áu! - Rick eddig az akció hevében nem nagyon foglalkozott a szerzett sérüléssel, azonban most, hogy teljes figyelemmel koncentrálhatott a fájdalomra, feltűnt neki, hogy ez igenis vészes.
- Elég mély a seb. Ki kell mosni. - állapította meg Beckett, majd gondosan, mint egy kisgyermek kezét az óvónéni, a csap alá tartotta a kérdéses végtagot. A férfi összeszorított fogakkal tűrte, ahogy a víz átjárja a vágást, aztán a fájdalom kissé enyhült, és tekintete a nő arcára siklott.
Kedves tőle, hogy így törődik velem... Fordult meg a fejében. Abban a pillanatban gyönyörűnek látta az aggódó arcot, a vékony ujjakat, a csillogó, barna szempárt – nem mintha máskor nem így lett volna.
Beckett még mindig nem engedte el a kezét. Letekerte nyakából fehér színű sálját, és gondosan bekötötte vele a sebet, közben végig ügyelve, hogy ne okozzon fájdalmat.
- Köszönöm. - mosolyodott el a férfi. Kate végre felnézett. Tekintetük találkozott. Ez most megint az a harmadik, titokzatos személyiség volt azok mögött a kék szemek mögött. A nő gondolatai ismét cikázni kezdtek, mint ilyenkor mindig. A póráz meglazul, és a fal megreped... Aztán lassan újra visszatér a szilárd talaj a lába alá.
- Szívesen. - mosolygott vissza, majd lehajolt, hogy ellenőrizze a lecsapott szamuráj pulzusát.
- Ki a fickó? - kérdezte Rick. Beckett megragadta a fekete maszkot és alatta megpillantották az ismerős, bugyuta vizilóforma fejet.
- A maszk-készítő. - pár percig csend volt. Míg a nyomozó a támadó vizsgálgatásával töltötte az időt, Caste ismét töprengeni kezdett.
- Miért törődsz velem ennyire? - bukott ki belőle a kérdés. Ötlete sem volt, miért épp ezt kérdezte, ahogy a meglepett Kate-nek sem, aki most ismét szembefordult vele.
- Hogyne törődnék, Castle...? - kezdte. Aztán a szavak csak úgy maguktól jöttek... - Hiszen a partnerem vagy, a társam, és... - itt azonban megtorpant. A vészharang megkondult. Pislogott egyet, majd befejezte a mondatot: - És Montgomery kapitány engem rendelt a védelmedre.
- Értem. - mondta halkan Castle. Vajon mi történt az előbb? Miért tette fel ezt a kérdést, és ez a válasz... Vajon mit is takar? Kérdések és kérdések... A válaszokra azonban még várni kell.
- Ha felébred kihallgatjuk. - Beckett a fejével a leleplezett támadó felé bökött. - Szerintem csak egy báb. Akit keresünk, még nem fedte fel magát.
- Egyetértek. - bólintott Rick is. - Tudod, azért ez elég ijesztő.
- Mi? - kérdezte kissé szórakozottan Kate. Castle válaszul felmutatta jobb kezét. A nő bólintott. Valóban rémisztő, hogy a férfi már a rendőrőrsön sincs biztonságban. Elindult a kijárat felé, azonban mielőtt kilépett volna az ajtón, még visszafordult egy szóra.
- Castle?
- Hm?
- Ma nálam alszunk. - kacsintott, azzal kilépett az ajtón.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése