Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2011. november 8., kedd

Sophie: Kiszakadt láncszem 6


Még tíz perc volt a hajó indulásáig. Temperance a korlátnak támaszkodva bámulta a kikötő mozgalmas világát, de inkább saját gondolatai foglalkoztatták, mintsem a rohangáló színes emberek.
Az ő fejében lévő világ azonban kusza és szürke volt. A problémamegoldás általában könnyen ment neki, mert csak konkretizálta a gondok forrását, majd megkereste a legracionálisabb lehetőséget, és a szerint cselekedett.
Most azonban más volt a helyzet. Nem tudta behatárolni, mi is igazán a baj. Csak érezte, hogy baj van...
- Szép napunk van! Nem igaz, Doki? - egy mosolygós arcú férfi könyökölt a korlátra közvetlenül Dr. Brennan mellett.
- Micah...?
***
- Booth? Valami gond van? - nézett érdeklõdõen Angela a belépõ FBI ügynökre. Ahogy a férfi közelebb ért, tekintetébõl világosan ki lehetett olvasni: nagy a baj.
- Bones... - mondta, majd a nõ kezébe nyomta a levelet. Angela olvasni kezdte, közben Hodgins is befutott. Arcáról a mosoly egybõl lefagyott ahogy figyelte felesége hervadó arckifejezését.
- Mi történt? - kérdezte aggódva.
- Brennan... - nézett fel Angela ahogy az utolsó sor végére ért. - Elmegy...
- Mi? Ezt most nem értem. - ráncolta a homlokát a bogaras.
- Egyikünk sem érti! De nem is ez a lényeg! - mordult Booth. - Én Bones-tól akarom hallani a magyarázatot, méghozzá úgy, hogy itt van!
- Szólok Cam-nek! - mondta Ange és már indult is, de az ügynök utánakapott.
- Várj, majd Hodgins szól! - Jack elõször nem értette, miért, de aztán úgy döntött, inkább engedelmeskedik, és nem firtatja a dolgot. A helyzet valóban bizarr és égetõen fontos volt. Elvette a levelet Angelától és kisietett az ajtón.
- Azt gondolod, tudom, hogy merre lehet. - nézett a férfi szemébe. - Sajnálom, de ha valaki, akkor te vagy az, akinek tudnia kéne. Belátod, vagy sem, te vagy a legfontosabb számára!
- A levél szerint csak egy rejtély vagyok, amit nem fejtett meg... - mormogta, de már haragudott is magára érte: Komolyan, Seeley? Képes vagy ezen felháborodni? - De akkor is meg kell találnunk!
- Mit akarsz, mit tegyünk? - kérdezte a nõ elszántan.
- Használjátok a fejeteket! Minden nap embereket találtok meg, gyilkosokat, hullákat... Most Bones-t kell megtalálnunk!
- Rendben. - nézett komolyan Angela. - De csak ha biztos vagy benne.
- Mi?
- Brennan nem véletlenül írta meg ezt a levelet. Én sem akarom, hogy elmenjen, de talán...
- De talán mi? - vágott közbe az FBI ügynök. - Talán hagynom kellene, hogy eldobja az egész eddigi életét, mert valami hülye problémára nem talál racionális megoldást?
- Nem ezt mondtam. De õ döntött így... - Angela szemei szomorúan csillogtak. Belsõ harcot vívott, és nehéz volt magát meggyõznie arról, hogy amiket mond, az helyes.
- De hisz maga írta, hogy a döntése ingatag lábakon áll! - utalt a levélre a férfi.
- Most elõször döntött szívbõl! - ez a megállapítás egy kis szünetet okozott a vitában, majd Booth kissé nyugodtabb hangon megszólalt.
- Értsd meg, Angela! Az én szívem viszont azt súgja, hogy ne hagyjam elmenni! - Angela még vizsgálgatta volna egy darabig a férfi szemének csillanásait, azonban a folyosó felõl Hodgins és Cam közeledett.
- Értem. De meg kell ígérned valamit. - mondta halkabban.
- Mit? - Booth nem egészen értette, miért kellene ígéreteket tennie, de jelenleg nem foglalkozott vele. Ha cserébe visszakaphatja Brennant, azt is megígérte volna, hogy kiiszik egy mûködõ vulkánkrátert.
- Hogy többet nem engeded el...
***
- Lefogadom, hogy az első kérdése az lesz, hogy hogy kerülök ide... - mosolygott Micah kedvesen Brennanre. Egészen más látványt nyújtott így civil ruházatban, mint mikor biztonsági őrként volt öltözve.
- Helytálló. - felelte a nő, majd várta a választ. Akarva-akaratlanul is az jutott eszébe, mikor a férfi az univerzumból érkező jelekről beszélt neki... Agyában azonban így is káosz uralkodott, nem akarta tetézni még ködösebb és logikátlanabb gondolatokkal.
- Meglátogatom a húgomat. - felelte. Brennan nem is tudta, hogy Micah-nak van húga. - Egyébként a Jefferson is unalmasabb éjszaka maga nélkül.
Temperance halványan elmosolyodott.
- Hol él a húga? - tette fel a kérdést.
- Sehol. - felelt a férfi még mindig mosolyogva, de szemében látszott a fájdalom szikrája. - Még gyermek voltam, mikor Mikayla meghalt.
- Sajnálom.
- Ugyan, ne sajnálja! - legyintett. - Megmondtam magának, hogy mindenkinek megvan a maga szomorú története.
Dr. Brennan határozottan emlékezett arra a beszélgetésre. Azonban így visszagondolva az akkori dolgok közel sem tűntek olyan feketének, mint most. Ott tudta, hogyan kezelje az érzéseit és hogyan kerekedjen felül rajtuk, ha időbe is tellett.
A hangos bemondóból egy hang jelentette, hogy adminisztrációs problémák miatt a hajók indulása nem lesz pontos. Bones sóhajtott és lenézett a csillogó víztükörre. Vajon ez most szerencse vagy balszerencse?
- Micah, nem mesélné el a maga történetét? - fordult oda a férfihez. Ahogy az éjjeli őr kedvesen rámosolygott, Temperance szinte úgy érezte, mintha egy esti mese meghallgatására készülne – gondtalan gyermekként.
- Nagyon szívesen, Doki! Ha ezt akarja! - azzal belekezdett. - Nagyjából tíz éves voltam, mikor elvesztettem a húgomat. Van egy bátyám is, de már nem is tudom, mikor beszéltünk utoljára. Az anyánk nem volt túl kedves nő. Nem bánt velünk kesztyűs kézzel.
- Bántalmazta magukat? - kérdezte Brennan. Érezte, hogy a történet nem túl vidám. De fogalma sem volt róla, mi minden van még, amit homály fed.
- Bizony. Az apám Mikayla születése után hagyott el minket. Mikayla elég engedetlen kislány volt. - lassan beszélt, és bár a mosoly nem tűnt el az arcáról, szavain lehetett érezni, hogy ez mégsem egy egyszerű esti mese. - Egyik nap mikor hazaértem, anyám azt mondta, hogy a húgom mostantól a pincében lakik. Máig sem tudom, mivel érdemelte ki az anyánk haragját...
- Bezárva tartotta a pincében? - próbált következtetni Tempe.
- Bár úgy lett volna. - nézett a nőre egy keserű mosollyal Micah. - Akkor a kishúgom már halott volt.
- Ez valóban szomorú.
- Nem, nem Dr. Brennan! Ez csak tragikus. A szomorú az, ami ez után következett. - sóhajtott, és ő is a hullámokat kezdte figyelni. - A bátyám azt mondta, fel kell jelentenünk az anyánkat. Én azonban szentül hittem, hogy semmi gond nem lesz, csak ki kell szabadítani Mikayla-t a pincéből. - halkan felnevetett. - Mikor a bátyám meglátta, hogy mit művelek, segített felvonszolni a holttestét a pincéből. Aztán együtt menekülünk anyánk elől. Én magammal akartam vinni Mikayla-t, ezért elhamvasztattuk. Aztán hajóra szálltunk. Nem tudtuk, merre megyünk, csak ott akartuk hagyni azt a helyet. Az emlékeket. Csak fájdalom maradt utánunk. - oldalra sandított. A doktornő a habokra meredt, és láthatóan elmerengett a hallottakon. - Aztán a hajóút során csúnyán összevesztünk a bátyámmal. A húgom hamvai pedig a tengerben kötöttek ki. Ahogy partot értünk a bátyám eltűnt. Azóta nem láttam. - kis szünetet tartott, majd visszazökkenve a valóságba egy szomorú sóhajjal összefoglalta: - Ez az én történetem.
- Miért hibáztatja magát? A húga vagy a bátyja elvesztése miatt? - nézett rá Bones.
- Talán mind a kettő miatt. Ki tudja? - vonta meg a vállát Micah, mintha tényleg nem tőle függnének ezek a gondolatok.
- Hát maga! - végül is ki más tudhatná? Így logikus...
- Tudja Doki, ez kicsit bonyolultabb, mint hogy ki miért okolható. - mondta, majd kissé lelkesebben fordult a nő felé. - Voltam egyszer egy filozófiai előadáson, ahol a professzor azt mondta, „Lehetséges megmagyarázni, hogy egy dolognak miért nincs magyarázata. Ugyan akkor maga a dolog ettől még nem lesz megmagyarázhatóbb.”
- Ez ködös és pontatlan megfogalmazás. Valójában semmi releváns információt nem takar! - csóválta a fejét értetlenül a doktornő.
- Egyetértek. Viszont jól hangzik! - jegyezte meg. Brennan először elmosolyodott, majd elnevette magát.
- És ebből mi a tanulság? - kérdezte.
- Kell, hogy tanulsága legyen? - nézett sejtelmesen a kék szemekbe a férfi. - A tanulság csak egyfajta iránymutató, amely segít eligazodni az Élet labirintusában.
- Ez meg miféle előadásból van?
- Az enyémből. Ahogy elnéztem, magára fér egy kis vidámság. Gondoltam, a tudatlanságom talán szórakoztató lehet.
- Maga egyáltalán nem tudatlan, Micah. - fordult hozzá komolyan a nő. Ahogy a jámboran mosolygó férfi szemeinek szomorkás-rejtelmes csillogását figyelte, Temperance valahogy megint képes volt hinni az Univerzumban...

2 megjegyzés:

  1. eddig nem volt időm,hogy olvassak és bevallom el is felejtettem megnézni,hogy frisseltél-e,de most elolvastam az összes Kiszakadt láncszem történetet:) még mindig szuper vagy!remélem a biztonságőr meggyőzi Brenn-t vagy Booth megtalálja mielőtt elindul a hajó (vagy mindkettő :D)
    folytasd!!!!!!

    VálaszTörlés
  2. Jó kis történet és nagyon jól irsz.Boothnak igyekeznie kell,ha még kihajózás elött meg akarja találni Brennant.Várom a folytatást.

    VálaszTörlés