Sophie: Veszélyes játék 9 (befejező rész)

- Nézd csak, ki van itt! - bökte meg Ryan oldalát Esposito. - Kipihented magad, Castle?

- Nem mondom, rám fért egy kis alvás... - felelt a férfi, majd zsebre tette a kezét. A nap további részét kórházban töltötte, megfigyelés alatt. - Hogy alakul a nyomozás? - kérdezte.

- Megvan a fickó. - mondta Ryan.

- Hogy? Miről maradtam le? - lepődött meg a férfi. Nem számított ilyen mértékű fejleményre.

- Beckett kicsinálta maszkos barátunkat, aki így vádalkuval köpött. - kezdte a mesét Esposito. - Így már nem volt nehéz megtalálni a pasast.

- És ki az? - kérdezte Castle.

- Egy senki. Egy pszichopata anti-rajongó, aki téged szemelt ki célpontjának. - vonta meg a vállát Ryan.

- Mi?! Ennyi?! Semmi komplikáció, vagy régi sérelem, vagy... - akadt az író. - Ebben így nincs semmi drámai! Unalmas!

- Ilyen az élet, haver... - vigyorgott a két nyomozó. Castle sóhajtott egyet, és félretette írói énjét.

- Azért jó lesz rács mögött tudni. - jegyezte meg.

- Nem kerül rács mögé.

- Mi?!

- Halott. Beckett agyonlőtte. - magyarázta meg Ryan.

- Pontosabban kétszer mellkason és egyszer fejbe találta... - helyesbített Esposito. Castle összevonta a szemöldökét. Vagy nagyon húzós volt a helyzet, vagy valami más történt. Nem jellemző Kate-re, hogy ok nélkül így lemészárol egy-egy gazembert. Hamar megválaszolódott ki nem mondott kérdése, ahogy a latin vérű nyomozó arckifejezése kissé megváltozott, és megjegyezte:

- Fontos vagy neki, Castle. El ne szúrd! - mondta komolyan. Aztán arcára ismét kiült a pasis mosoly. - Egyébként gratulálok! - öklét összekoccintotta az íróéval.

- Ha már itt tartunk, Kate merre van? - kérdezte Rick.

- Otthon. Kemény napja volt. - felelte Ryan. Castle kissé furcsállta a dolgot. Az egész egyáltalán furcsa és álomszerű volt. Mintha meg sem történt volna... Pedig megtörtént. Ebben biztos volt. Emlékezett minden egyes pillanatra, érzésre... De valahogy nem illeszkedett a valóságba. Nem tudta, mi lesz ezek után, abban viszont biztos volt, hogy  semmi rossz nem érheti.

- Akkor holnap. - mondta, majd elköszönt a két nyomozótól. Bár megfordult a fejében, hogy meglátogatja Beckettet, de aztán rájött, hogy még ő sem igazán fogta fel a történteket. Nyilván a nyomozónak is időre van szüksége... Mélyet sóhajtott, majd ő is hazaindult.

***

Másnap nagyon korán érkezett az őrsre. Szinte még senki nem volt ott. Kezében egy dobozzal lépett a szobába, ahol a tábla volt, és ahol meglepetésére Beckettel találta szembe magát.

- Jó reggelt, Kate! - köszönt, mintha ez is csak egy átlagos reggel lenne. De nem az volt. Mindketten jól tudták, hiszen ami tegnap történt köztük, afelett nem lehet csak úgy átsiklani...

Castle átnyújtotta a dobozt a nőnek, aki kinyitotta, és egy sálat pillantott meg benne.

- Gondoltam, ha már az előző tönkrement, mikor bekötözted vele a kezemet... - mosolygott a férfi.

- Köszönöm.- nézett fel Beckett, azonban valami furcsa és vészjósló volt az arckifejezésében. Szomorúnak tűnt. Tekintetét mélyen a férfiébe fúrta. Mikor megszólalt, világossá vált, hogy valami nincs rendben: - Castle...

- Mi a baj?

- Kérlek, menj el! - mondta a nő merev, fájdalmasan csillogó szemekkel. A férfi egy kissé meglepődött, majd kis gondolkodás után reagált az egyetlen racionálisnak tűnő értelmezésre.

- Rendben... Ha gondolod, később is visszajöhetek. - mondta.

- Nem. Úgy értettem, el kell menned... Végleg. - a szavak villámcsapásként érték a férfi szívét. Biztosan rosszul hallott! Mert az nem lehet, hogy épp most, mikor minden kezdett jóra fordulni... Nem lehet, egyszerűen érthetetlen!

- Micsoda? - bökte ki, meg sem próbálva leplezni hangjában a kétségbeesést.

- Castle... - kezdte volna Beckett, de Rick közbevágott.

- Várjunk, ezt nem értem! Ez egy vicc akar lenni? - próbált kapaszkodni az utolsó szalmaszálba.

- Nem, nem az. Komolyan mondtam. Átgondoltam a dolgokat, és így lesz a legjobb... Mindkettőnknek. - Castle nem állt messze attól, hogy elbőgje magát, mint egy ötéves kisgyermek. Fogalma sem volt, mi folyik itt.

- Miért? Mégis miért lenne jó bármelyikünknek, ha elmennék? - kérdezte még mindig összezavarodva. Próbálta kiolvasni a nő szemeiből a válaszokat. - Kate...

- Rick, kérlek! Menj! - Beckett szíve összeszorult, ahogy látta a férfi kétségbeesett arcát. Soha nem akart fájdalmat okozni neki, de most úgy érezte, nincs más választása...

- Nem! Nem fogok csak úgy elsétálni! Egyszerűen nem értem... - fakadt ki idegesen. A nő egész testében érezte, ahogy fokozatosan gyengül. Kezei és ajka remegett, torkában egyre növekedett a gombóc... - Miért?

- Nem foglak még egyszer elveszíteni, Castle! - tört ki a válasz Kateből. Maga is meglepődött kissé rajta. Nyelt egyet, és reménykedett benne, hogy a férfi megérti.

- Mi...?

- Háromszor vesztettelek el majdnem, csak ez alatt az egy eset alatt! Először azt hittem, megsérültél a robbanásban, aztán rád lőttek, és végül láttam, ahogy kis híján megfulladsz egy tartályban! Hogy a maszkost a késsel már ne is említsem... - sorolta emelt hangon. Szeme sarkában már érezte a forró nedvességet. Halkabbra fogva hangját még hozzátette: - Érted már?

- De ez egy speciális eset volt. Elkaptuk a tettest! Mi bajom lehetne még? - erősködött a férfi.

- Castle, te nem vagy zsaru! Túl veszélyes játékot játszol!

- De még itt vagyok! Épen és egészségesen.

- Csak szerencséd volt! Bármikor rád lőhetnek, meghalhatsz egy egyszerű nyomozás során! - emelte fel ismét a hangját Beckett. - Ne kérd, hogy még egyszer átéljem...

- De nem küldhetsz el csak így! A társad vagyok... - mondta Castle mintha épp egy szertefoszló kötélbe próbálna tíz körömmel kapaszkodni...

- Többé már nem... - Úgy érezte, hogy valahányszor szavai kést döfnek a férfi szívébe, a sajátját is megsebzi vele. De eltökélte...

- Kate...

- Fogalmad sincs róla, mit éreztem... - jelent meg az első csillogó könnycsepp a nyomozó szeme sarkában.

- De van! Én mindig maradhatok hátul, de te vagy az, aki az életét kockáztatja minden egyes nap! És azt gondolod, én egy percig sem aggódtam?! - felelt indulatosan az író.

- Ezért kellene hagynunk ezt az egészet!

- De én nem tudom... Egyszerűen nem megy... - mondta halkan Castle, és ujjával végigsimított a nő arcán. - Csókolóztunk...

- Kérlek, Rick, ne tedd ezt még nehezebbé... - nézett rá könyörgő, könnyektől csillogó szemekkel Beckett..

- Kate... - A nő válaszolni akart, de már minden érvet felsorolt. Nem volt mit mondania. Szerette volna, ha az egészet visszacsinálhatja, szerette volna, ha megáll az idő, és szerette volna, ha az a pillanat a víztárolónál örökké tart...

Érezte, ahogy a hűvös ujjak letörlik az arcán lassan lefelé araszoló könnycseppet. Lehunyta a szemét. Miért kell ilyen nehéznek lennie...?

Castle sem tudott mit mondani, mert a félelmet és fájdalmat amit érzett, nem tudta szavakba önteni. Más módszert választott. Közelebb hajolt a nőhöz, és lágyan megcsókolta – Kate pedig visszacsókolt. Így folytatták a beszélgetést, szavak nélkül, de minden érzésüket átadva...

Beckett hátát a falnak vetve állt, míg Rick igyekezett szorosan körülfonni karjaival, és lehetőleg elzárni minden menekülési utat – habár a nőnek eszében sem volt elfutni...

Végül csókjukat a levegőhiány miatt törték meg. Egy darabig csak álltak, egymás szemébe nézve. Egyikük sem akart mást, csak a másik közelségét érezni – még utoljára.

Castle eltűrt egy hajtincset Kate homlokából, aki lassan ismét lehunyta szemét. Tudta – itt az idő...

- Castle... - suttogta. A férfi egészen közel hajolt hozzá, homlokuk egymáshoz ért.

- Szeretlek...

- Tudom. - mondta, még mindig lehunyt szemmel. Igyekezett a pillanatot örökké az emlékezetébe vésni. Aztán lassan ismét a férfi szemébe nézett, és kimondta a legfájdalmasabb szót, amelyről tudta: mindkettejük szívét összetöri majd – de ennek így kell lennie... - Menj...

A férfi még utoljára végigsimított a nő puha bőrén, majd lassan elhúzódott, elengedte a fagyos ujjakat, és az ajtóig sétált. Onnan még egyszer, utoljára visszanézett, majd végleg eltűnt...

Beckett érezte, ahogy az elfojtott fájdalom most eléri szívét. Kitört belőle a zokogás, és háta szép lassan lecsúszott a falon, egészen a padlóig. Könnyei csak úgy záporoztak, de most nem érdekelte. Csak hagyta, hogy a férfi érintésének emléknyomai lassan elhomályosuljanak, majd a semmibe vesszenek...

***

Ha már minden határt átléptél, és minden fal leomlott, a lehetőségek végtelen síksága tárul majd eléd. Azonban hogy mit kezdesz velük, az rajtad áll... Ő döntött. Az egyetlen ésszerű döntést hozta, amely idővel mindent rendbe hoz majd. De vajon mit ér az ész döntése, ha a szív más utat választ magának...?

**Egy nappal később**

Beckett az ajtó előtt állt. Még párszor megtörölte szemeit, meg akart győződni, hogy nem látszik rajta, hogy a fél éjszakát zokogással töltötte – hiába küzdött ellene. Aztán egy sóhajjal lenyomta a kilincset.

A szobában Lanie épp egy-két szikét rendezgetett. Mikor Kate belépett, hátrafordult és sajnálkozóan nézett rá.

- Édesem... - lépett közelebb. Hát ennyit erről... - gondolta Beckett, ahogy észrevette, hogy barátnője egyből szemeit kezdi vizsgálgatni. - Látom, egyedül nem tudod meggyőzni magad, hogy amit tettél, az helyes volt... - jegyezte meg kissé szúrósan Lanie.

Beckett húzta a száját, de számított erre. Még azt is el tudta volna képzelni, hogy ahogy belép, a boncnok egyből letámadja és nyíltan idiótának nevezi... És jelenleg igazat adott volna neki.

- Megértem, miért küldted el, de... Szükségetek van egymásra. - mondta ehelyett a nő. Kate egyik énje őrjöngve ütötte fejében a vészharangot, mondván, hogy „igaza van, szedd már össze magad és szerezd vissza!” Azonban másik fele hidegvérrel kitartott a tegnap felsorolt érvek mellett. A baj csak az volt, hogy még nem tudta, melyik a makacsabb...

- Ez most nem segít... - mondta halkan, és a körmeit vizsgálgatta. Ismét megfordult a fejében, hogy Castle mostanra biztosan valamelyik exneje társaságában vigasztalja magát – azonban ez azok közé a gondolatok közé tartozott, melyeket mindkét énje nevetségesnek tartott... Szánalmasan érezte magát.

- Nem tudlak meggyőzni arról, hogy nem csináltál butaságot... - csóválta a fejét Lanie.

- De miért kell így fájnia? - fakadt ki a nyomozó. - Én zsaru vagyok! Gyilkossági ügyeket oldok meg! Akkor miért kéne hiányoznia egy minden-lében-kanál bohócnak, aki... - nem fejezte be a mondatot. Ez a módszer már tegnap sem működött...

- Az egyetlen, amit mondhatok, hogy ha tényleg ezt akarod, akkor tovább kell lépned... - barátnője szavai egyáltalán nem feleltek meg Beckett elvárásainak. A kegyetlen igazságot közölték. Talán meg is érdemelte... - Ha ezt akarod... Találsz majd mást magad mellé.

- Nekem nem kell más! - makacskodott Kate. Dühös volt magára, amiért úgy viselkedik, mint egy hisztis kislány. Csak remélni tudta, hogy Lanie elviseli...

- Megértem, hogy fontos volt neked, de akkor is csak egy pasi! Jönnek-mennek, nem kell ennyire kiakadni miattuk... - mondta fagyosan a boncnok, közben levéve gumikesztyűjét.

- Lanie!

- Ugyan már, ezért vagyunk nők! Szedd össze magad, hiszen nem is... - folytatta volna a „bosszúhadjáratot,” azonban itt aknára lépett...

- Hát nem érted?! - kiáltott rá a nyomozó, azonban itt megakadt. Most nem volt visszaút, ezt a mondatot folytatnia kellett... Szája kiszáradt, majd nyelt egyet. Nehezére esett kimondani, mert tudta, hogy ezzel utolsó védőpajzsát is lerombolná... De úgy érezte, tegnap reggel óta szíve is csak ezt a három szótagot dobbantja: - Szeretem...

Lanie arca megenyhült, mosolyogva barátnője elé lépett, majd jóval kedvesebb hangon megszólalt: - Akkor talán vele kellene megbeszélned...

Elsétált Beckett mellett, majd az ajtóból még egy sokatmondó pillantást vetett a boncasztalon lévő kupacra a lepedő alatt...

Kate mély levegőt vett, és odalépett az alak mellé, aki lassan kezdett előmászni a kék lepel alól.

- Castle... - magában átkozta Lanie-t az alattomos csapdáért, ugyan akkor elismerően is gondolt a ravaszságára – szakmai ártalom...

- Kate. - mászott le lassan a boncasztalról Rick, és megállt a nő előtt.

- Mindent hallottál...? - kérdezte nyilván feleslegesen Beckett, a cipőjét bámulva. A férfi bólintott. - És most mit fogunk tenni...?

- Nem tudom... - kereste a barna csillogást, de a nő még nem tudott a szemébe nézni. Egy rövidebb hallgatás után végül rászánta magát, felnézett, és megkérdezte:

- Miért vagy itt?

- Megmondtam... Nem tudlak elengedni... - felelt Castle, és óvatosan megfogta Beckett kezét.

- Én sem tudlak... - most, hogy a férfi ismét itt állt előtte, kénytelen volt belátni az igazat – magának is. - Én csak... Szeretnélek biztonságban tudni.

- Eddig megvédtél. - mondta Rick, azonban Kate csak a fejét kezdte rázni, és szája keserű mosolyra húzódott. - Most hadd védjelek meg én.

Beckett meglepődött.

- Mitől? - kérdezte.

- Önmagadtól.

- Miért kellene megvédeni önmagamtól? - most a nyomozón volt a sor, hogy értetlenkedjen.

- Ismerlek, Kate. Falakat építesz, hogy elnyomd az érzéseid és koncentrálni tudj a fontosabb dolgokra. De szükséged van valakire, aki segít rájönni, mi is az igazán fontos...

- És ez lennél te? - kapta fel a vizet kissé a nyomozónő.

- Én csak azt szeretném, ha a szívedre hallgatnál. - nézett rá Castle komolyan. Most nem az egója beszélt belőle, és életében először eszébe sem jutott elviccelni a dolgot. - Nem csak zsaru vagy, Kate, hanem ember... Néha hagynod kell, hogy az érzéseid irányítsanak.

- Ha engedek az érzéseimnek, akkor lehet, hogy te már nem is élnél! - tiltakozott ismét a nyomozó.

- Ha a szíved most azt súgja, hogy nincs szükséged rám... - vett mély lélegzetet a férfi. - Akkor elmegyek.

- Nem tudom, Castle... Nem tudom... - mélyen a kék szemekbe nézett. A kék szemek, amelyek mindig elértek a szívéig... Remélte, most is felszínre hozzák a mélyen rejtegetett vágyakat és érzéseket. - Amit Lanie-nek mondtam... Az igaz volt. - bökte ki nehezen. Meglepetésére megkönnyebbült...

- Melyik részre gondolsz? - ült ki a férfi arcára a csibészes mosoly.

- Te is tudod... - mormogta Beckett, és kissé kedvet érzett volna bokán rúgni az írót.

- Megismételnéd...? - feszegette ismét a határokat Rick. Azonban a helyzet már koránt sem volt annyira feszült. Kate is kezdett kissé feloldódni, és csak hagyta, hogy minden történjen, ahogy kell... Közelebb hajolt a férfihez.

- Castle, ígérd meg, hogy nem fogom megbánni... - suttogta egészen közel Rick arcához.

- Megígérem.

- Szeretlek...

A szerelem nagy úr, mely a halálba ránthat... Ugyanakkor van, hogy felkínálja egy új élet lehetőségét. A határvonal vékony, de a kulcs egyszerű: ha a megfelelő embernek nyitod meg a szíved,rátalálhatsz a boldogságra. És ha a válasz az orrod előtt van – ne hagyd ki a lehetőséget!
A Világ talán elveszített egy szerelmes szívet, de kettő másik ma örökre egybeforrt – és többé semmi nem szakítja szét őket...

Az ifjú hölgy mosolyogva olvasta az utolsó sorokat, majd becsukta a könyvet és büszkén nézett első saját krimijének borítójára:

Gyilkos szerelem
írta: Alexis Castle