Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2011. november 6., vasárnap

Mindörökké 1


-Terhes vagyok!... hangzott a bátortalan mondat. Booth arca megkövült…. Nem tudta, hogy mit mondjon… vagy kérdezzen. Az igazat megvallva félt a választól. De ekkor meglátott valami ismeretlen csillogást a nő szemében.
- Te vagy az apa! – a férfi először fel sem fogta, mi történik körülötte…. Csak egy idétlen mosolyt volt képes kicsikarni magából. Bones is visszamosolygott… akkor nem álmodja. Tényleg apa lesz – újra… Lassan lépett közelebb a nőhöz… aki talán még egy kicsit mindig remegett az idegességtől. De a férfi érintése megnyugtatta, most már biztos volt benne, hogy számíthat a férfira… Ez a csók mindent elárult. Mélyen legbelül talán mindig is tudta, hogy Booth soha nem hátrálna meg egy ilyen helyzetben. De arra végképp nem számított, hogy így fog reagálni. Nagyon boldog volt, mint talán még soha. Booth a karját nyújtotta, s ő gondolkodás nélkül karolt belé. Az este folyamán egy szó sem hangzott el kettejük között. Csak élvezték egymás társaságát. Tettek egy gyönyörű sétát a parkban, Bren érezte a férfi szívének dobogását… olyan nyugodt volt, hogy talán most először elhitte, hogy lehet valami közte és az ügynök között. Egyikük sem tudta, hogyan de végül a nő lakásának kapujában találták magukat. Bones a kulcs után kezdett kotorászni a táskájában. Ezen idő alatt a férfinak volt ideje átgondolni a lehetőségeket. Nem akart tolakodó lenni, de mindennél jobban szerette volna az éjszakát a nővel tölteni. Bren végre megtalálta a kulcsot, s hogy kinyissa az ajtót a zárba tette azt. De e férfi keze megállította az övét. Bones kérdőn nézett a férfi szemébe, de a meleg mélybarna szempárban minden kérdésére választ talált. Lágyan csókolta meg Booth-t, s befelé húzta a lakásba. Még mindig szavak nélkül kommunikáltak, hiszen már oly régen ismerték egymást, hogy egyetlen hang nélkül is tudták, mit szeretne a másik. De Booth mégis elbizonytalanodott. Bátortalanul húzódott el a nőtől… Akiben a világ dől össze egy pillanatra. Szüntelen kereste a férfi pillantását… De ő csak a padlót kémlelte. Nem volt képes Tempe szemébe nézni. Brennen szemében egyre gyűltek az apróbb könnycseppek. Képtelen volt feldolgozni a visszautasítást. A nő megtörten ült le az ágy szélre…. Előtte a férfi végre megszólalt,
- Bones! Én….
- Nem kell magyarázkodnod Booth. A döntésed teljesen racionális. Egyszeri alkalom volt csupán… Megtörtént már máskor is… ha jól gondolom.
- De ez most más… és nem azért nem akarom, mert nem szeretlek, és nem kívánlak. Mert az nem volna igaz. Bones, ha a szobában rajtunk kívül még több száz topmodell lenne félmeztelenül… nekem akkor is te kellenél. Csak nem tudom fel vagyunk-e készülve rá.
- Ha tényleg így gondolod, akkor nem értem miért nem húzódtál el már a kapuban?
- Ezt nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen most nem…
- Booth, mindent meg lehet magyarázni. /Bár ebben kezdek kételkedni – mormogta magában/
- Ebben tévedsz! Az érzéseket képtelenség megmagyarázni… De bebizonyítom. Ha most meg tudod fogalmazni az érzéseidet, elhiszem, hogy mindenre van magyarázat. Mondd el nekem, hogy mit érzel ebben a percben.
- Hogy mit érzek? Fájdalmat! Mérhetetlen fájdalmat. – itt egy pillanatra elgondolkodott – néhány órával ezelőtt a kórház előtt, én voltam a legboldogabb ember, persze csak Angela és Hodgins után. És az elmúlt órákban is éreztem, hogy a szívem, hol őrült iramban ver, hol pedig szépen lassan és a te szíved ritmusa is hasonló volt. Ne rázd a fejed, éreztem. Még soha nem éreztem ezt. SZERETLEK Seeyle Booth, mindennél jobban és az, hogy most mégsem akarod velem tölteni az estét nagyon fáj. Furcsa, de mintha mellkasom sajogna… Nem kapok levegőt és legszívesebben ordítanék…. De már nem tudta folytatni, kitört belőle a zokogás. Elnyúlt az ágyon és a párnába temette az arcát, mintha ezzel elbújhatna az ügynök döbben tekintete elöl.
Booth arckifejezése, akár hét évvel ezelőtt az irodájában… mikor Bones elmondta neki, milyen észrevételei vannak első ügyük kapcsán. Ezzel az arckifejezéssel keveredett a mély együttérzés és a fájdalom is. Igen, neki is fáj, akárcsak Brennennek. Lassan ült le a nő mellé az ágyra. De nem, mert a nőhöz érni, csupán biztosítani akarta kedvesét, hogy nem megy el. /Hogy lehettem ekkora hülye? Miért kellett ezt tennem… /
-         Bones! Te… az előbb azt mondtad… ?
-         Hogy szeretlek? Igen Booth azt, mert ez így igaz. És tudod mi a legfájóbb az egészben, hogy 15 éves korom óta nem voltam képes kimondani ezt a szót. Neked mondtam először érted? A leendő gyermekem apjának… akit tényleg szívből szeretek és nem lennék képes elviselni a hiányát akár csak egy percre is. Hát nem érted? Hogy…
-         … az az éjszaka jelentett neked mindent? Nekem is Bones, hidd el. Varázslatos volt.
-         Ha tényleg úgy van, ahogy mondod, miért utasítasz el? Miért?
-         Mert… Édes Istenem… mert azt hittem nem vagy rá még felkészülve. Hogy még nem érzed azt, amit én, és hogy nem lenne helyes.
-         Ne te döntsd el, hogy nekem mi a jó… Csak én tudom, hogy mit akarok. És én téged akarlak… Gondolod, ha nem lennék biztos magamban felhívtalak volna a lakásomba?
-         Hát épp ez az… nem hívtál fel.
-         Mert te mondtad, hogy a tettek néha többet elárulnak, mint bármely szó.
-         De te még soha nem tettél ilyet…. Soha… Nem tudtam mire véljem érted már…
-         Nem, nem értem én nem is fogom. Most pedig kérlek menj el! – dőlt vissza az ágyra a nő és ismét zokogni kezdett. Pedig nem akart, mert tudta, hogy Booth úgysem megy el addig, míg ő sír.
-         Nem megyek sehova! – és Booth döntött… marad… és megvigasztalja a nőt, akit igazán szeret. Lassan hajolt Bones felé, s nagyon lágyan a nyakába csókolt. Brennen meglepetten fordult szerelme felé, a zöldeskék szempárban megannyi kérdés cikázott. Ekkor Booth ráhajolt a nő ajkaira, s olyan szenvedélyesen csókolta, hogy a nő „mellkasa” ismét szétszakadni készült.
-         Szeretlek Bones! Mindennél jobban és soha többé nem fogak bántani. – hangzott az oly régóta várt vallomás.
-         Én is Booth… Nagyon!!!!!!! – mosolygott bele a csókba kedvenc antropológusunk.
És ettő fogva B&B számára nem létezett sem tér, sem pedig idő. Együtt szerettek volna lenni… Booth lassan húzta le Tempe válláról a vékony szövetkabátot… majd a piros blúzt. De Tempe sem tétlenkedett… - Booth legnagyobb meglepetésére egyetlen mozdulattal tépte le a férfi királykék ingét. A gombok pattogva landoltak a parketta fényes felületén. Erre mindketten elnevették magukat. Booth hirtelen ötlettő vezérelve csiklandozni kezdte Bonest.

1 megjegyzés:

  1. Na ez a tökéletes boldogság, amitől minden ember csöpp kis szive kicsordul.Jó volt olvasni,köszönöm.

    VálaszTörlés