Mindörökké 2

Végül mégsem történt semmi köztük azon az éjszakán. Egész éjjel egymás karjaiban feküdtek és beszélgettek. Mint még soha… Bones is képes volt megnyílni az ügynöknek. Elmesélt mindent… minden gyermekkori sérelmét… minden nehéz pillanatot… és az ügynök is hasonlóan tett. Bizalmába fogadta a nőt, akit… - most már kimondhatjuk – azóta szeretett, hogy meglátott. Minden gondolatuk egymás körül forgott. Egymás karjaiban aludtak el.Bren álma végre nyugodt volt… nem álmodott. Még álmában is megjelent arcán a mosoly, melyet a szülei eltűnése óta senki nem volt képes az arcára csalni. Az ügynök egész éjjel nem aludt csupán a számára oly kedves nőt nézte… Figyelte, ahogy Bones mellkasa egyenletes ütemben mozog… ez oly mértékű nyugalmat adott neki, melyet korábban el sem tudott képzelni. Nem érzékelte az időt, csupán azt, hogy nem szeretné, ha ez a pillanat elillanna. Oly sok év után végre igazán megnyílt neki a tára és habár semmi nem történt az éjszaka, tudta, hogy soha nem tud már csupán társkánt tekinteni Temperece-re. Néhány órával később Booth óvatosan kicsúszott a takaró alól. Meg akarta lepni Tempet egy finom vacsorával. Lábujjhegyen osont ki a szobából, hogy még véletlenül se zavarja meg szerelme álmát. A konyhában aztán nekiállt főzni. Már éjfél is elmúlt mikor Brennen ébredezni kezdett… Ösztönösen nyúlt az ágy másik oldalára… de csak a párnát érezhette. Tempi azonnal felült az ágyban… /NEEEM, nem lehet, hogy csak álmodtam/ s kitört belőle a zokogás. Saját hangja elnyomta a konyhában készülő vacsora keltette zajokat. Ez már sok volt… sok volt neki… nem bírta elviselni… nem akart érezni… mindent el akart felejteni… Booth-t az elmúlt hét évet… a barátait, akik mind az ügynökre emlékeztették. Eldöntötte magában… új társat kér maga mellé… nem fog többé Boothal dolgozni… Szépen lassan elkezdte felépíteni magában, a néhány hete teljesen leomlott falakat…

Ekkor lépett a szobába Booth… Aki, csupán annyit látott, hogy szerelme az ágyban ülve zokog. Gondolkodás nélkül engedte el a kezében lévő tálcát, mely a kezében volt. A étkészlet megsemmisülésének hangjára már Brenn is felkapta a fejét… De ekkor Booth már ott ült mellette… úgy szorította, mintha az élete múlna rajta… Booth nem mert kibontakozni az ölelésből, így a nő hátának címezte a kérdést.

-         Mi történt Bones? Az előbb még olyan nyugodtan aludtál.

-         Én…. Én azt hittem csak álmodtam… Azt hittem megint csak álmodtam…

-         Megint? – hitetlenkedett az ügynök – Pontosan miről is?

-         Boooooth!!

-         Jól van tudom…  Mit szólnál, ha bebizonyítanám, hogy nem álmodsz?

-         Azt nehéz lesz… - válaszolt kacér mosollyal az arcán Bren, bár még szeme sarkában ott csillogott a könny….

-         Te Bones! Egyre nagyobb meglepetéseket okozol nekem…

-         De te még nem is okoztál nekem… Gyere és lepj meg… - mondta már szinte mohón Tempe

Az ügynök nem tudta magát tovább türtőztetni. Ajaka mohón tapadt a nőére, aki egy percig sem tiltakozott. Megszűntek a határok, s megállt az idő. Kiléptek önmagukból, mindenből; a hétköznapok rohanásából, a hétvégék nyugalmából… a világból. Van egy pont, mikor két test már annyira összegabalyodik, hogy már egyikőtök sem tudja, hogy hol végződsz te és hol kezdődik ő. Egymagad éled meg a csodát, de ő ott van melletted. És ez a CSODA, hogy tényleg melletted fekszik és egyetlen célja, hogy örömet okozzon neked. „Eljutsz a mennybe, és visszajössz élve. Megint vissza, amikor csak akarsz, azzal, akit szeretsz .” 

Bones agyában össze vissza cikáztak a gondolatok: „Nem csak arról szólt az egész, hogy majdnem elvesztettem (...), és a közelemben akartam tartani. Nem csak a vágyról. Hanem arról, hogy úgy aludtam el, hogy (...) mellkasa a hátamhoz simult, és éreztem, ahogy a szívverése az én szívem ütemére lassult. Arról, hogy felnőttem, és rájöttem, hogy az ölelő karja, az illata, amikor alszik, a szuszogása maga az otthon, és minden, amit csak egy nap végén kívánhatok."  Az eső hajnali napsugárral az álom is megpihent Bones és Booth szemhéján.