Sophie: A szív nem felejt 1

- Kate! Kate... Minden rendben... - próbálta nyugtatni a férfi, azonban a nő csak ült a földön, zihált, és mintha sikoltani akart volna, de hang nem jött ki a torkán. Arcán vércseppek voltak, keze, ruhája is véres volt, szemeiben sosem látott félelem tükröződött.

Castle átölelte, magához szorította, de ez sem használt. Kate Beckett nyomozó csak ült, mint egy szobor, és képtelen volt megmozdulni, vagy érzékelni a külvilág történéseit - pedig a tetthelyet másodperceken belül elözönlötték a bámészkodók, helyszínelők és rendőrök.

***

Még egyszer megmosta az arcát, majd a tükörbe nézett. Szemei vörösek voltak, és sötét karikák keretezték őket. A hűvös vízcseppek már szinte jégcsapokként szúrták a bőrét, azonban ő csak újra és újra megismételte a műveletet.

Az eredmény nem lett más. Ugyan az az elgyötört arc nézett vissza rá. Elgyötörtség? Ez nem zavarta volna... De a félelem... A félelem, ami ellen nem tudott mit tenni.

Ajkai remegni kezdtek. Kezei szintén. Lenézett rájuk, és összeszorított fogakkal próbált koncentrálni.

- Szedd össze magad...

Hiába győzködte magát. Szemei lassan ismét megteltek könnyel, látása elhomályosult, majd erőtlenül rogyott le a nyitva hagyott vízcsap mellett a padlóra s lábait átfogva zokogott - a tizenkettes őrs női mosdójában.

**Két nappal ez előtt**

- Ki az áldozat?

- Charlene Trouché, 27 éves. - tájékoztatta az érkező párost Esposito. A földön egy fiatal, gyönyörű szőke nő feküdt, lepedőbe csavarva. Ajkai véresek voltak, és üvegszilánkok keretezték. Kék, egykor igézően mély szemei most üvegesen meredtek a plafonra, bennük a halál előtti kétségbeesés utolsó szikrájával.

- Hogyan halt meg? - kérdezte Beckett halkan. A látvány megrendítő volt.

- Megfulladt? - kérdezte Castle, felfedezve az erre utaló bőrszín-elváltozást.

- Nem csak egyszerűen megfulladt. Valaki lenyomott a torkán egy üvegpoharat. - mondta Lanie. Beckett összevonta a szemöldökét. Rick azonban egyenesen elborzadt.

- Ilyen szép lány, és ilyen csúnya véget ért... - morogta.

- Azt hittem, szereted az izgalmas eseteket. Amiben van valami rendkívüli... - fordult hozzá Ryan, de az ő hangján is érződött, hogy nem mindennapi kegyetlenséggel állnak szemben.

- Hát, ez már túl rendkívüli. Szegény lány... - pár másodpercre mind elvesztek a tragikus látványban. Volt valami különleges az áldozatban, ami még így, halála után is megfogta azokat, akik ránéztek...

- Ki a legközelebbi hozzátartozója? - zökkentette ki kollégáit Beckett hangja.

- Bizonyos Adam Deston. A férje. - tájékoztatta Lanie. Kate szemei kikerekedtek a név hallatára.

- Mi? A férje?

- Talán ismered? - következtetett Castle a nő reakciójából.

- Még jó, hogy... A vőlegényem volt. - csúszott ki a száján, de egyből meg is bánta.

- Micsoda?! - most a három férfin volt a sor, hogy tátott szájjal meredjenek a nyomozónőre.

- A vőlegényed? Neked volt vőlegényed? És hogyhogy én erről nem tudok? - hüledezett az író.

- Miért? Még nagyon sok minden van, amit nem tudsz rólam. - fordult felé Beckett.

- Szívem, ezt most nem úszod meg ennyivel! - állt fel a hulla mellől Lanie is. Kate-re négy igen csak érdeklődő szempár szegeződött, így kénytelen volt megadni magát. Sóhajtott, majd belekezdett.

- Az akadémián ismertem meg. Megkérte a kezem, én pedig igent mondtam. Aztán rá három nappal lelépett, és többé nem láttam. Nagy sztori. Koncentrálhatnánk az ügyre? - hadarta, majd elindult az egyik helyszínelő felé, hogy kikérdezze, hátha talált valamit – vagy inkább azért, hogy elkerülje a fürkésző pillantásokat és további kérdéseket.

- Szerintem nem mondott el mindent. - fordult Castle a többiekhez.

- Naná, hogy nem, majd pont három pasi előtt tálal ki! - jegyezte meg Lanie.

- Áhh... Jogos. - morgott Ryan.

- Hé, egyezzünk meg... Bárki bármit megtud, azonnal megosztja a többiekkel. - javasolta az író felvont szemöldökkel. Kétkedő pillantásokkal találta szembe magát. - Mi az, ti nem vagytok kíváncsiak?

- Oké. Benne vagyok. - csatlakozott Esposito. A többiek is bólintottak, ekkor azonban Beckett feje jelent meg Castle válla mögött.

- Van itt egy ügy, amit meg kéne oldani. - mondta. Néma csend fogadta. A detektív összevonta a szemöldökét; kollégái láthatóan gyanúsan viselkedtek. Végül nem szólt semmit.

- Biztos vagy benne, hogy Montgomeryt nem zavarja majd, hogy ennyire szoros kapcsolatban állsz az áldozat férjével? - kérdezte Rick, ahogy távoztak a helyszínről.

- Először is, nem vagyunk szoros kapcsolatban. Másodszor, amit Montgomery nem tud, az nem fáj neki. - jegyezte meg Kate, és igyekezett kerülni a csillogó kék szemekkel való találkozást.

- Úgy érted, hogy...?

- Úgy. Ugye nem fogod...?

- Nem!

- Oké. - zárta le a témát Beckett nyomozó, majd hogy véletlenül se kelljen Castle szemébe néznie, feltette fekete napszemüvegét.

Az író pedig összevont szemöldökkel haladt mellette, és gondolataiba mélyedt. E körül a vőlegény körül valami nagyon bűzlött... Ami elég ahhoz, hogy Kate titkolózzon Montgomery előtt, ráadásul tőle is ezt várja... Ez az ügy egyre bonyolultabb fordulatokat vett...

De Richard Castle elhatározta, hogy kideríti, mi áll e mögött a vőlegényesdi mögött... - Akár tetszik Beckettnek, akár nem.

A férfi teljesen biztos volt benne, hogy nem fog...

***

- Beckett?

- Mi az? - nézett fel a Kate. Épp az asztalán fekvő papírokat olvasgatta, és kávét kortyolgatott, mint minden átlagos esetnél...

- Semmi, csak... Csak... - Castle próbálta értelmesen megfogalmazni a kérdését. Vagyis hogy hogy a fenébe lehet, hogy a nő még csak az izgalom vagy idegesség egyetlen szikráját sem mutatja? A volt vőlegénye, aki szó nélkül lelépett az eljegyzésük után három nappal, perceken belül betoppanhat egy gyönyörű fiatal nő gyilkosságának ügyében... Beckettnek pedig még csak a szája széle sem rezdült meg.

Ekkor azonban félbeszakította a töprengést a belépő Ryan nyomozó.

- Deston a kihallgatószobában vár. - jelentette, mire Kate mosolyogva felállt, magához vette a kávésbögrét, majd elindult az ajtóhoz – mintha mi sem történt volna.

Ryan és Rick értetlenül összenéztek, majd mindketten a nő után siettek.

***

- Mr. Deston? - ült le Beckett.

- Kate.

- Adam. - a férfi magas, fekete hajú volt, zöldesen villogó tekintettel. Hangja nyugodt volt. Pár másodpercig csak néztek egymás szemébe, míg az üvegajtó mögött álló Ryan és Castle lélegzetvisszafojtva figyelték az eseményeket.

Azonban semmi rendkívüli nem történt. Mintha mindketten számítottak volna a másikra, mintha régi jó ismerősök lettek volna, akik leültek, hogy megbeszéljék a mindennapi eseményeket egy csésze kávé mellett...

- Miért vagyok itt? Gondolom Charlene miatt... - következtetett a férfi.

- Pontosan. Szóval tudod, hogy meghalt. Honnan? - kérdezte Beckett.

- Figyelmeztettek.

- Ki?

- A gyilkosa. - a tökéletesen érzelemmentes beszélgetés első olyan pillanata, amikor mintha Kate szemében egy szikra pattant volna. Mint mikor a kopó szimatot fog...

Adam egy bizonyíték-gyűjtő zacskóban lévő mobiltelefont tett az asztalra.

- Benne van a száma a fogadott hívások listájában. Egy férfi volt. Nem zsarolt, nem kérdezett. Csak annyit mondott, hogy “a feleségednek meg kell halnia”.

- Hol voltál...

- A gyilkosság időpontjában. - fejezte be a mondatot a férfi. - Nincs alibim, ha erre gondolsz. Fél órával Charlene halála előtt még nála voltam. Szeretkeztünk. - mintha Kate ajka kissé megrándult volna... - Aztán hazamentem, és aludtam.

Rövid csönd állt be. A két szempár néma párviadala... Senki, még a legprofibb specialista sem tudta volna megmondani, mit is jelent mind ez.

- Honnan ismered? - kérdezte Beckett, majd gyorsan megköszörülte a torkát és hozzátette: - Az áldozatot?

- Marselille-ben találkoztam vele, egy kiállításon. Egymásba szerettünk, én megkértem a kezét, ő igent mondott. Két napja érkeztünk vissza New Yorkba. Kibéreltem egy lakást, Charlene-nek pedig hotelszobát foglaltam.

- Miből? Honnan volt ennyi pénzed?

- Most épp nincs munkám, ha erre gondolsz. De egy kis megtakarításom azért akad.

- Honnan?

- A rendőrségnek ehhez természetesen semmi köze. De ha akarod, Kate, holnapra letehetek egy részletes életrajzot az asztalodra. - Beckettnek arcizma sem rándult a kijelentésre.

- Nem szükséges. - mondta, majd pár néma csendben eltöltött másodperc múlva felállt, és az ajtóhoz sétált. - Köszönöm. Végeztünk.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Castle lépett elé.

- Ez meg mi volt? - kérdezte és Kate arcát fürkészte, amely azonban még mindig ugyan olyan kemény és kifejezéstelen maradt, mint a kihallgatás során.

- Semmi. - felelte. Majd tekintete találkozott a férfi kék szemeivel. - Úgy értem, semmi, amihez közöd lenne. - tette hozzá hidegen, majd elindult, hogy folytassa a munkát.

- Beckett. Kate! Állj meg! - szólt utána az író. Ahogy a nő ismét szembefordult vele, Castle kissé hátrahőkölt. Szemei égető haragot és idegességet tükröztek. - Mi ez az egész?

- Nézd, Castle! Ne próbálj megfejteni, és ne próbáld meg kiszedni belőlem, mert nem fog menni! Ez az én dolgom. Az én ügyem, az én rejtélyem! Megértetted? - az író lassan bólintott.

- És Montgomery?

- Montgomerynek ehhez semmi köze. Nem fog beleszólni. Nem tud beleszólni. - Rick mélyen a nő szemébe nézett, remélve, hátha mégis sikerül belőle kiolvasnia valamit. Aggódott. Azonban semmit nem talált, kivéve talán egyetlen apró villanást... Egy rezdülést... Egy szikrát, ami bocsánatkérőn csillant a barnás tekintetben, mielőtt Kate sarkon fordult volna, majd eltűnt a folyosón.