Talán még egyszer sem ragyogott
ilyen gyönyörűen a nap Washinton felett. Délelőtt 10 óra, mint minden igazi
nagyvárosban, itt is csak most kezdődött el az élet. Az utcák bedugultak, s
egyre gyakrabban harsan fel dudaszó, vagy hangzanak el trágár kifejezések a
tömött sorokban várakozó autók sofőrjeitől. A nap már magasan járt, s egy
kislány a szobájában ébredezve nem is sejtette, hogy ma örökre megváltozik az
élete. Ha lett volna valaki, aki ismeri a jövőt, és figyelmezteti, még akkor
sem érthette volna meg, hiszen mindössze 3 hónapos. Mint minden pici babát őt
is nagy szeretettel várták… Édesanyja, születése óta egy percre sem hagyta
magára. Minden szabad és kevésbé szabad pillanatát kislányával töltötte. De
tegnap este, miután Emily ágyba került apukája David és anyukája Samantha
elhatározták, hogy elmennek vacsorázni. Csak ők ketten, hogy egy picit
kizökkenjenek a hétköznapok mókuskerekéből.
Samantha magától ébredt fel…
Tudta, hogy a lánya néhány percen belül felkel és meg kell etetni. És bármily
segítőkész férje is van, ezt a feladatot egyelőre még csak ő tudta ellátni. Nesztelenül
osont ki a szobából, s kislánya birodalma felé indult. Legnagyobb
meglepetésére, a kis hercegnő már ébren volt, és szokásaitól eltérően még csak
nem is sírt. Édesen játszott Bori báránnyal. Samantha nem mert közelebb menni,
inkább csak figyelte az ő legdrágább kincsét. Álmodozásából egy erős kar
zökkentette ki. Kedvese állt mögötte, s így már együtt csodálhatták a kislányt.
A következő pillanatban a kislány, mintha megérezte volna, hogy nézik szüleire
pillantott.
- Jó reggelt kincsem! – lépett a
szobába Samantha. Kivette a kiságyból Emilyt, s a magasba emelte. A kis lány
felkacagott, s anyja karjaiba fúrta arcocskáját. David először csak messziről
csodálta őket, majd ő is melléjük lépett. Egyszerre vette karjába kis
családját. Percekig ölelték egymást. Em egyszerre ölelte át anyukáját és
apukáját. Filmbe illő jelenet volt. Tökéletes befejezése egy történetnek, mely
két fiatal szerelméről szólt. De az ő történetük csak most kezdődött. Vagyis
inkább Emily története.
- Sam! Felhívtad már a nővéredet,
hogy tudna-e ma Emilyre vigyázni? – kérdezte David lágyan, mégis megtörve a
pillanat varázsát. De volt valami a hangjában, amivel már nagyon régen belopta
magát a nő szívébe.
- Nem, még nem. De ha tisztába
teszed, ezt a kis sószsákot, máris felhívom. – nevetett Sam, s átadta gyermekét
kedvesének. Nem sokkal később már a konyhába készítette a reggelit, miközben
füle és válla közé szorította a telefont, hogy beszélhessen a nővérével.
- Kathrine White! – szólt bele a
telefonba Kate
- Szia Kathie! Sam vagyok!
Lehetne egy kérésem?
- Neked bármikor húgi!
- Daviddel el szeretnénk menni
vacsorázni. Mert Emily születése óta nem voltunk kettesben és….
- Ne is folytasd! Nekem kellene
vigyáznom arra a kis rosszcsontra igaz?
- De csak, ha nem túl nagy gond!
– mentegetőzött Sam
- Hát persze, hogy nem! Nagyon
szívesen vigyázok rá. Mikor hozod át?
- Majd csak ebéd után. Csomagolok
tápszert is, hogy nehogy éhes legyen… És remélem tényleg nem gond! Köszönöm!
- Mondtam már, hogy nem, bármikor
szívesen látom az én Angyalkámat.
- Csak te szólítod így Kathie… Inkább
a nevén kellene… Nem Angyalkának van anyakönyvezve…
- Lehet, hogy Emilynek hívják, de
ő akkor is az én Angyalkám. És várlak titeket ebéd után…
- Még egyszer nagyon köszönöm!
- Ha még egyszer megköszönöd, nem
fogok rá vigyázni! – ugratta a húgát Kate – Egyébként hova mentek? Már ha
tudhatom….
- Még én sem tudom David
meglepetésnek szánta. És megmondom őszintén fogalmam sincs róla, hogy mit
eszelt ki már megint.
- Vigyázz! Ne áradozz róla ennyit,
mert a végén még lecsapom a kezedről.
- Azt nem tennéd, nem is az
eseted…
- Honnan tudod, hogy ki az esetem
húgi?
- Csak ismerlek! Akkor délután találkozunk!
– s Sam már le is tette a kagylót
A reggel, s a délelőtt is hamar
elszállt. Együtt ültek le az étkezőben, s habár Emily mág csak tápszert evett,
élvezettel nézte szülei tányérjában a sok finomságot. Tényleg nagyon hamar
elszaladt a nap, szint észre sem vették, hogy milyen gyorsan rohan az idő.
Rohan a végzet felé, mely elkerülhetetlen. A kis család beült az autóba és
elindultak a szeretett nagynéni háza felé.
Kate a kapuban várta őket. A kis
autó megállt a kavicsos felhajtón. Sam és David kiszálltak, s a hátsó ülésről
Samantha kivette a kis Emet.
- Angyalka! – futott Emily fel
Kathie. Keresztlánya amint meglátta rögtön nyújtogatta felé apró kis kezeit.
Kathie rögtön a karjába vette, s pörgetni kezdte, ami nagyon tetszett Emilynek.
- Gyertek be! – intett kezével a
ház felé Kate
- Bocs, Kathie, de már így is
késésben vagyunk. – utasította vissza udvariasan David. Majd feleségére
kacsintott, aki mint mindig most is elpirult, ha a férje közelében volt.
- Majd legközelebb oké? – nézett nővérére
kérlelőn Sam
- Jó rendben, ne is ássalak
titeket. Akkor csak reggel jöttök Angyalkáért igaz?
- Igen… - kezdte volna Sam, de
David a szavába vágott
- Inkább valamikor délután, ha
nem gond. – mosolygott
- Rendben, nyugi minden rendben
lesz, e eszünk mi nem igaz Angyalka? – kérdezte Emilytől, majd az előbbi
pörgetős mutatvány megismételve elindult a házba. Az ajtóból még egy pillanatra
visszafordult
- Sziasztok! Vigyázzatok
magatokra! – majd az ajtó becsukódott Kate mögött, s a kislánnyal a karján az ablakból
integetett egyre távolodó testvérének.
Igszám tetszik a történet !szuper lett;-) ez fanfic vagy csak sima fic?
VálaszTörlésBy:Evy
Viráááág ez az amit mondtál? Mert akkor nagyon gyorsan folytasd *.* Nagyon tetszik, és gondolom még jobb lesz :))
VálaszTörlés