Szomorú angyalka 1

Talán még egyszer sem ragyogott ilyen gyönyörűen a nap Washinton felett. Délelőtt 10 óra, mint minden igazi nagyvárosban, itt is csak most kezdődött el az élet. Az utcák bedugultak, s egyre gyakrabban harsan fel dudaszó, vagy hangzanak el trágár kifejezések a tömött sorokban várakozó autók sofőrjeitől. A nap már magasan járt, s egy kislány a szobájában ébredezve nem is sejtette, hogy ma örökre megváltozik az élete. Ha lett volna valaki, aki ismeri a jövőt, és figyelmezteti, még akkor sem érthette volna meg, hiszen mindössze 3 hónapos. Mint minden pici babát őt is nagy szeretettel várták… Édesanyja, születése óta egy percre sem hagyta magára. Minden szabad és kevésbé szabad pillanatát kislányával töltötte. De tegnap este, miután Emily ágyba került apukája David és anyukája Samantha elhatározták, hogy elmennek vacsorázni. Csak ők ketten, hogy egy picit kizökkenjenek a hétköznapok mókuskerekéből.

Samantha magától ébredt fel… Tudta, hogy a lánya néhány percen belül felkel és meg kell etetni. És bármily segítőkész férje is van, ezt a feladatot egyelőre még csak ő tudta ellátni. Nesztelenül osont ki a szobából, s kislánya birodalma felé indult. Legnagyobb meglepetésére, a kis hercegnő már ébren volt, és szokásaitól eltérően még csak nem is sírt. Édesen játszott Bori báránnyal. Samantha nem mert közelebb menni, inkább csak figyelte az ő legdrágább kincsét. Álmodozásából egy erős kar zökkentette ki. Kedvese állt mögötte, s így már együtt csodálhatták a kislányt. A következő pillanatban a kislány, mintha megérezte volna, hogy nézik szüleire pillantott.

- Jó reggelt kincsem! – lépett a szobába Samantha. Kivette a kiságyból Emilyt, s a magasba emelte. A kis lány felkacagott, s anyja karjaiba fúrta arcocskáját. David először csak messziről csodálta őket, majd ő is melléjük lépett. Egyszerre vette karjába kis családját. Percekig ölelték egymást. Em egyszerre ölelte át anyukáját és apukáját. Filmbe illő jelenet volt. Tökéletes befejezése egy történetnek, mely két fiatal szerelméről szólt. De az ő történetük csak most kezdődött. Vagyis inkább Emily története.

- Sam! Felhívtad már a nővéredet, hogy tudna-e ma Emilyre vigyázni? – kérdezte David lágyan, mégis megtörve a pillanat varázsát. De volt valami a hangjában, amivel már nagyon régen belopta magát a nő szívébe.

- Nem, még nem. De ha tisztába teszed, ezt a kis sószsákot, máris felhívom. – nevetett Sam, s átadta gyermekét kedvesének. Nem sokkal később már a konyhába készítette a reggelit, miközben füle és válla közé szorította a telefont, hogy beszélhessen a nővérével.

- Kathrine White! – szólt bele a telefonba Kate

- Szia Kathie! Sam vagyok! Lehetne egy kérésem?

- Neked bármikor húgi!

- Daviddel el szeretnénk menni vacsorázni. Mert Emily születése óta nem voltunk kettesben és….

- Ne is folytasd! Nekem kellene vigyáznom arra a kis rosszcsontra igaz?

- De csak, ha nem túl nagy gond! – mentegetőzött Sam

- Hát persze, hogy nem! Nagyon szívesen vigyázok rá. Mikor hozod át?

- Majd csak ebéd után. Csomagolok tápszert is, hogy nehogy éhes legyen… És remélem tényleg nem gond! Köszönöm!

- Mondtam már, hogy nem, bármikor szívesen látom az én Angyalkámat.

- Csak te szólítod így Kathie… Inkább a nevén kellene… Nem Angyalkának van anyakönyvezve…

- Lehet, hogy Emilynek hívják, de ő akkor is az én Angyalkám. És várlak titeket ebéd után…

- Még egyszer nagyon köszönöm!

- Ha még egyszer megköszönöd, nem fogok rá vigyázni! – ugratta a húgát Kate – Egyébként hova mentek? Már ha tudhatom….

- Még én sem tudom David meglepetésnek szánta. És megmondom őszintén fogalmam sincs róla, hogy mit eszelt ki már megint.

- Vigyázz! Ne áradozz róla ennyit, mert a végén még lecsapom a kezedről.

- Azt nem tennéd, nem is az eseted…

- Honnan tudod, hogy ki az esetem húgi?

- Csak ismerlek! Akkor délután találkozunk! – s Sam már le is tette a kagylót

A reggel, s a délelőtt is hamar elszállt. Együtt ültek le az étkezőben, s habár Emily mág csak tápszert evett, élvezettel nézte szülei tányérjában a sok finomságot. Tényleg nagyon hamar elszaladt a nap, szint észre sem vették, hogy milyen gyorsan rohan az idő. Rohan a végzet felé, mely elkerülhetetlen. A kis család beült az autóba és elindultak a szeretett nagynéni háza felé.

Kate a kapuban várta őket. A kis autó megállt a kavicsos felhajtón. Sam és David kiszálltak, s a hátsó ülésről Samantha kivette a kis Emet.

- Angyalka! – futott Emily fel Kathie. Keresztlánya amint meglátta rögtön nyújtogatta felé apró kis kezeit. Kathie rögtön a karjába vette, s pörgetni kezdte, ami nagyon tetszett Emilynek.

- Gyertek be! – intett kezével a ház felé Kate

- Bocs, Kathie, de már így is késésben vagyunk. – utasította vissza udvariasan David. Majd feleségére kacsintott, aki mint mindig most is elpirult, ha a férje közelében volt.

- Majd legközelebb oké? – nézett nővérére kérlelőn Sam

- Jó rendben, ne is ássalak titeket. Akkor csak reggel jöttök Angyalkáért igaz?

- Igen… - kezdte volna Sam, de David a szavába vágott

- Inkább valamikor délután, ha nem gond. – mosolygott

- Rendben, nyugi minden rendben lesz, e eszünk mi nem igaz Angyalka? – kérdezte Emilytől, majd az előbbi pörgetős mutatvány megismételve elindult a házba. Az ajtóból még egy pillanatra visszafordult

- Sziasztok! Vigyázzatok magatokra! – majd az ajtó becsukódott Kate mögött, s a kislánnyal a karján az ablakból integetett egyre távolodó testvérének.