- Szia Apu! - nyomott egy puszit a belépő férfi arcára Alexis. - Mi az, valami gond van?
- Igen... - válaszolt elmerengve az író, majd leült egy székre a pult mellett.
- Mi? - kérdezte a lány, és leült vele szemben.
- Nem tudom.
- Hogy-hogy nem tudod?
- Az egész egy nagy rejtély...
- Apu. Apu! - Alexis elhúzta tenyerét a férfi arca előtt. - Ha így beszélsz, ez is csak egy rejtély lesz, de tuti, hogy nem fogom megfejteni.
- Az ügy kapcsán, amin épp dolgozunk, belebotlottam Beckett ex-vőlegényébe. - magyarázta Castle.
- Mi?! Beckettnek volt vőlegénye?
- És ez még csak az első furcsaság a sok közül. - folytatta Rick. - Az áldozat a pasas felesége. És még csak meg sem lepődött, hogy meghalt. Ahogy azon sem, hogy Kate kapta az ügyet... Valami azt súgja, hogy többről van szó, mint aminek látszik...
- Ez elég zavaros. Beckett nem mondott semmit? - kérdezte Alexis, majd kortyolt egyet a narancslevéből.
- De. Azt, hogy ne próbáljam megfejteni, mert ez az ő rejtélye... - mondta halkan.
- És? Most mihez kezdesz?
- Még nem tudom. - felelte vállat vonva, majd a lánya italába ivott.
- Úúgh... Ettél ma húst? - kérdezte Alexis.
- Igen. Mert?
- Akkor megihatod. - mutatott a narancslére.
- Talán vegetáriánus lettél? - vonta fel a szemöldökét Castle.
- Higgy nekem, ha láttad volna azt a filmet, amit a biosz tanár órán mutatott, te is megtérnél... - magyarázta a lány, majd elindult a lépcső irányába. Rick homlokát ráncolva nézett utána, majd egy húzásra felhajtotta a maradék narancslevet.
***
- A pohár, vagyis a gyilkos fegyver vékony üvegből készült. A támadó valószínűleg kesztyűvel vagy egy törölközővel fogta meg, nehogy megvágja. Ujjlenyomatokat nem találtam. - magyarázta Lanie.
- Semmi más nyomunk nincs? - kérdezte Beckett. Idegesnek és frusztráltnak tűnt, bár kissé már nyugodtabb volt, mint a délelőtt folyamán.
- Egy gyűrű volt az ujján, de eltűnt. Ez a Deston-fickó megérdemelné, hogy lecsukd. Ha az én vőlegényem hagy el három nappal az eljegyzésünk után, nem éri meg a másnapot... - húzta el a száját a boncnok.
- Nem ezt érdemli. - mondta Kate, majd sarkon fordult, és elhagyta a termet.
Castle utánanézett, majd felsóhajtott, és Lanie-hez fordult.
- Megígértem neki, hogy nem fújom be Montgomerynél... De aggódom. Te nem?
- Mi? Nem mondta el Montgomerynek, hogy a pasi a vőlegénye volt? - kerekedett el a boncnok szeme.
- Nem. - felelte az író gondterhelt arccal.
- Akkor honnan tudja? - ráncolta a homlokát Lanie.
- Tudja? - most Rick lepődött meg.
- Persze. És szabad kezet adott Beckettnek a nyomozásban.
- Úgy néz ki, hogy a mi kapitányunk többet tud erről az ügyről, mint gondoltam... - töprengett Castle, majd elindult, hogy felkeresse az említettet.
- Hé, ugye nem feledkeztél meg az egyességről? - szólt még utána a nő, az író pedig egy biccentéssel jelezte, hogy emlékszik.
***
- Mit tehetek önért, Castle?
- Beckettről van szó. - szegezte kék szemeit a férfira Rick. Montgomery az asztalára támaszkodott.
- Mint mindig... - engedte meg magának a motyogott megjegyzést a férfi. - Nem tudok sokkal többet mondani, mint amennyit már úgy is tud.
- De mégis mit tegyek? - kérdezte a férfi. Meglehetősen ellenszenves érzések kavarogtak benne a semmiből felbukkant vőlegény irányában. Magában már meg is fogalmazott egy-két kínzási módszert, amelyeket alkalmazhatna rajta, ha rosszra fordulnának a dolgok...
- Ez egy olyan játék, aminek csak Beckett ismeri a szabályait. Mi nem tudunk benne segíteni.
- Azt várja, hogy üljek ölbe tett kézzel, és várjam meg, míg... - nem tudta befejezni a mondatot. Nem tudta, mi lehet mindennek a következménye, de abban biztos volt, hogy semmi jó nem sül ki belőle. És ezt nem akarta megvárni.
- Figyeljen rám! - kezdett bele Montgomery. - Eljön az a pont, amikor Kate-nek szüksége lesz magára, és csak is magára... Legyen ott neki! - nézett komolyan az íróra. Maga sem gondolta, hogy eljön az a pillanat, mikor Castle hozzá fog fordulni segítségért. Legalább annyira frusztrálta a sötétben tapogatózás, mint Ricket, de azért volt egy kis különbség... - Most csak ennyit tehet. - mondta lassan a kapitány. Castle csak meredt rá. Nem szívesen törődött bele, hogy nem állhat ott Beckett mögött, és védheti meg a közelgő veszélytől...
***
- Kate. - lépett elő a férfi a sötétből. Zöld szemei villantak az éjszakában. A nő megállt vele szemben, és szótlanul figyelte az arcát.
- Megöltél egy ártatlan nőt. - mondta halkan.
- Nem volt más út. - hangzott a válasz. - Te is tudod, hogy én nem a jó oldalon állok. - Beckett acélos, átható pillantással fürkészte a férfit, majd megszólalt:
- Megtaláltad, igaz?
- Igen. - Kate bólintott, és a felhős éjszakai eget kezdte bámulni. - Te?
- Még nem... - nézett ismét rá a nyomozónő, nyugalmat keresve zakatoló szívének a zöld ragyogás mélyén.
- Még szükségem van egy kis időre. - hallatszott rövid szünet után ismét Adam hangja.
- Tudod, hogy nem adhatok. - felelt szigorúan a nő. Szemeiben nyoma sem volt annak a hideg közönynek, mint a kihallgatás során. Inkább az látszott benne, hogy megannyi dolgot szeretne megbeszélni – és tudja, hogy nem lehet. Mindketten tudták, így maradtak a tőmondatoknál.
- Ha megtehetném, kiszállnék. Hidd el, Kate... - a nő ajka megremegett, ahogy a férfi kimondta a nevét. - De nem lehet. Erről az útról nem térhetek le. - kezét felemelve végigsimított Beckett arcán.
A nő először lehunyta a szemét, és belefeledkezett az érzésbe, de aztán valami eszébe jutott, és elhúzódott. Ez a kérdés foglalkoztatta leginkább az óta a bizonyos nap óta, amikor elváltak az útjaik.
- Én is a terved része voltam? - kemény, szigorú tekintettel nézte a vele szemben álló arcát, de szemében tükröződött a fájdalom és a választól való félelem is...
- Nem. - hangzott a felelet, és Adam tekintetét mélyen a nőébe fúrta, hogy hitelt szerezzen szavainak. - Téged már az előtt szerettelek, mielőtt ez az egész őrület kezdődött.
Beckett egy darabig állta a férfi pillantását, majd kénytelen volt elfordítani a fejét. Ez az egész olyan sebeket tépett fel benne, amelyekkel soha többet nem akart találkozni – több okból sem. Végül ismét Deston volt az, aki megszólalt – ujjával megtámasztva a nyomozó állát maga felé fordította.
- Kate... Tudod, hogy úgysem működött volna. - a nő bólintott, majd beharapta alsó ajkát, és elmosolyodott.
- Már akkor is tudtam, mikor igen-t mondtam neked... - a férfi ajka is mosolyra húzódott.
- Hiányoztál. - hajolt kissé közelebb Beckett arcához.
- Semmit nem szeretnék jobban, mint kimondani, hogy te nem... - húzta össze kissé a szemeit Kate. Adam tekintete egyik szeméről a másikra ugrott, végül a nő hozzátette: - De hazudnék.
A férfi lassan közelített hozzá, majd megcsókolta. Kate pedig behunyta a szemét, és lassan visszacsókolt...
Mikor elhúzódtak, Adam még a fülébe súgott valamit:
- Talán csak azt bánom igazán, hogy feladtam a bosszúért az igaz szerelmet... Te ne ess az én hibámba! - eltűrt egy hajtincset a nő homlokából, majd jóval hivatalosabb hangon megszólalt:
- Lehet, hogy neked kell befejezned, amit elkezdtem. Megteszed? - Beckett habozott. Végül visszaszerezve lélekjelenlétét egy kérdéssel válaszolt:
- Mennyi időre van szükséged? - a férfi elmosolyodott, majd hálásan a nyomozó kezéért nyúlt.
- Egy nap. Holnap délutánig. - mondta, mire a nő egy sóhajjal bólintott. - Vigyázz magadra, Kate! - mondta még búcsúzóul, mélyen a barna szemekbe nézve, majd elindult az éjszakában.
Katherine Beckett pedig ott maradt a sötét park közepén, és az ügyesen a kezébe juttatott tárgyat nézte – egy gyűrű volt. Mosolyogva ismét a markába zárta, mély levegőt vett, majd lassan kifújta, és maga elé nézve hangosan megszólalt, mintha csak a környező fákhoz beszélne:
- Castle! Mennyit hallottál?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése