Szomorú Angyalka 3

Nem tehetik meg, hogy ez az érzéketlen alak közlölje Mary nénivel, hogy David… meghalt… meg magamban sem mertem kimoindani, annyira rossz érzés volt. Inkább bele se gondolok, hogy …

-         Kérem, megtenne nekem egy szívességet? – erőltettem nyugodtságot a hangomra, de még továbbra is halkan beszéltem, nehogy ismét felébresszem Emilyt – Nem kell felhívnia David rokonait, majd megteszem én. Csak a szülei élnek, és azt hiszem, jobb, ha egy ilyen tragédiáról személyesen értesítik őket. És talán az is jobb lenne, ha egy kedves ismerős, vagy egy rokon mondaná el nekik, nem egy vad idegen ember, aki még csak nem is ismerte a fiúkat… - a végére azt hiszem egy, kicsit elragadtattam magam. Nem akartam goromba lenni, de meg kellett akadályoznom, hogy felhívják David szüleit.

-         Természetesen hölgyem! – hangzott a válasz. Ez egészen könnyű volt, azt hittem nehezebb lesz lebeszélni a szándékáról, hogy telefonáljon,

-         Köszönöm! És holnap reggel mindenképpen bemegyek, és… - itt megbicsaklott a hangom – És megnézem, hogy tényleg a testvéremmel történt-e ez a szörnyűség. - Majd a választ meg sem várva lecsaptam a kagylót. A békésen szunyókáló kisbabát, a kiságyba fektettem és a kanapén ülve kitört belőlem a zokogás. Nem is értem, hogy maradhattam ennyire nyugodt, mikor éppen azt közölték velem, hogy… nem tudtam kimondani, még gondolatban sem. Egyszerűen képtelen voltam rá. Ez nem lehet igaz…. Ne, kérlek mondd, hogy nem igaz. Olyan… olyan. Szegény Emily… Gondolataim, össze-vissza cikáztak. Ha valaki jelen pillanatban belenézett volna a fejembe, rögtön azt hitte volna, hogy bolond vagyok. Nem volt egy értelmes gondolatom sem.És ekkor ott a kanapén ülve fogadtam meg magamnak és az alvó Angyalkámnak, hogy bármekkora ára is van, mindig a gondját fogom viselni, és soha nem hagyom magára. Néhány dologban azonban még nem voltam biztos, vajon jó ötlet lenne-e elmondani, hogy mi történt a szüleivel? Érdemes lenne elmondani – persze, ha én fogom nevelni – hogy, nem én vagyok az anyja? De majd az idő minderre válasz és gyógyírt ad majd. Ezután könnyeimet letörölve, ismét a kiságyhoz léptem…

-         Jó éjt kicsi, ne félj… Kate néni… megvéd. Nem lesz semmi baj. – majd egy apró puszit nyomtam a homokára, nehogy véletlenül felébresszem és kiosontam a szobából.

Gondolkoztam, hogy a legjobb talán az lenne, ha még ma bemennék a kórházba, de csak akkor tehetném meg, ha nem lenne itt Emily. És talán nekem is szükségem van egy kis időre, hogy tisztán tudjak gondolkodni, hogy lehiggadjak kissé. Mert azt hiszem, hogy jelen lelki állapotomban nekimennék az első nővérnek, vagy orvosnak. Magam tanácsát megfogadva néhány percen belül elmerültem egy kád vízben, de pihenni nem tudtam, mert minden pillanatban a babafigyelő készüléket néztem. Még jó, hogy Sam mindenre gondolt, mikor „egy napra” itt hagytam. A fürdő után én is aludni mentem… Aludni? Fogalmazzunk úgy, lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Az éjszaka hátralévő részében csak forgolódtam. Egy részem még mindig nem tudta elhinni, ami történt, ez volt az a rész, amely még reménykedett. Reménykedett, hogy holnap egy idegen nő arcát látom majd meg a fehér lepedő alatt. A másik részem – és sajnos ez volt az erősebb – már… ha nem is beletörődött, de elfogadta a tényt, hogy elvesztettem a húgom. A kicsi húgomat, akit olyan nagyon szerettem, és akire mindig olyan nagyon féltékeny voltam. Féltékeny volt a magánéletére, a törődő férjére, a gyönyörű kislányára. Az egész életére. De ebben a pillanatban bármit megadtam volna, ha még egyszer meghúzza a hajamat, vagy csak cukkol, hogy miért nem tudok megállapodni és családot alapítani. Neki sikerült, és talán tényleg boldog volt. És Kate most ebbe az egy dologba volt képes kapaszkodni, hogy a húga boldog volt, mikor elment. És csak reménykedhetett, hogy nem voltak fájdalmai. Tekintetem ekkor ismét a kiságy felé siklott, s rájött, hogy a mai naptól fogva felelős egy gyermekért, egy gyermekért, akinek a létezése függ tőle. Ekkor megláttam valamit, amit nem kellett volna. Tekintetem az éjjelszekrényemre siklott, s a rajta pihenő fényképre. A fényképre, ami Emilyt, Samet és Davidet ábrázolta. Tavaly karácsonykor, mikor nálam voltak. A fénykép sarkában látni lehetett engem is. – Az utolsó „közös” fénykép. – gondoltam. És ekkor jöttem rá, hogy milyen önző vagyok, hogy csak egy pillanatra is elgondolkodtam azon, hogy nem árulom el Emilynek, hogy kik voltak a szülei. Mégsem titkolhatom el előle. E fogom neki mondani.. idővel. Most még úgysem értené meg. – Emily! Ígérem, mindent megkapsz majd tőlem, amit a szüleid sajnos már nem tudnak megadni számodra. – suttogtam a plafonnak.

Amit Kate, nem láthatott, miután elsuttogta plafonnak szegezett kérdését, a kiságyban Emily elmosolyodott.