Szomorú Angyalka 4

Másnap reggel, miután néhány óra alvás után az óra csörgésre ébredtem, akkor mégis el tudtam aludni… Oldalamra fordulva néztem a rózsaszín kiságy felé… Halvány fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogok bemenni a kórházba Emilyvel. És még David szüleit is fel kell hívnom, még mielőtt Angyalka felébred.

Lábujjhegyen osontam ki a szobából, telefonnal a kezemben. 7:30 láttam meg a készülék kijelzőjén. Ilyenkor már biztosan fenn vannak. Már éppen beütöttem minden számot, mikor rájöttem, hogy ezt mégsem telefonon keresztül kell közölnöm Mary nénivel és Paul bácsival. Majd végül mégis megnyomtam a zöld gombot… Kicseng…

- Booth lakás! – vette fel Mary néni a telefont

- Csókolom Mary néni. Kate vagyok, Samantha nővére… Itt van nálam Em, és szeretném kérdezni, hogy átmehetnénk-e egy órácskára… Angyalka biztosan nagyon örülne neki.

- Persze, gyertek csak át! Mindig nagyon örülünk Emnek, de ez most hogy jutott az eszedbe, nem nagyon szoktál átjönni… Főleg akkor nem, ha Em veled van. – értetlenkedett Mary néni

Hirtelen fogalmam sem volt arról, mégis mit kellene mondanom neki.

- Most így alakult, és már olyan régen beszélgettünk, talán Angyalka keresztelőjén. Bocsánat Emily keresztelőjén. – néha már teljesen megfeledkezem arról, hogy nem Angyalka az igazai neve, számomra mindig az marad, egy gyönyörű szép kis angyal.

- Rendben gyertek nyugodtan, minket nem zavartok, el eszünk egy picit a kertben, sütök valami finomat. – ekkor már tényleg nem jött ki hang a torkomon… a sírás kerülgetett, de nem uralkodnom kell magamon, nem lehetek gyenge. El kell mondanom neki, de nem telefonon. – Rendben, köszönjük! – erőltettem nyugalmat a hangomra – kb 1 óra és ott leszünk, majd letettem a telefont.

A beszélgetés után rögtön mentem vissza a hálóba, ahol Em aludt. Mikor megláttam, nem hittem el Sam panaszait, hogy minden reggel sírva ébred. Már most is ébren volt, s nagyokat kacagott az ágya felett lógó mókuskáknak. Gyengéden emeltem fel, majd tisztába tettem, felöltöztettem és a konyhában megkapta a szokásos reggeli tápszeradagját. Én semmit nem tudtam enni, egy falat sem ment volna le a torkomon. Azon aggódtam, hogy mégis hogyan fogom elmondani… ha még magamban sem tudom kimondani. Mary néniék nem laktak messze az én lakásomtól, így nem ütem autóba… Az a furcsa érzésem támadt, hogy jobb ha nem. Soha nem éltem a vezetéstől, már az első órámon is agyon dicsért az oktató. De a tegnapi események után nem szívesen ültem volna be a volán mögé. Babahordozó kendőbe tekertem Angyalkát és elindultunk a járdán. Minden kis apró nesztől összerezzentem, elég volt egy duda, vagy a fék csikorgásának a hangja. Akkor jöttem rá, hogy ez így nem lesz jó, mikor a zöldet jelző villanyrendőr kattogására világbajnokokat megszégyenítő módon ugrottam a magasba. Természetesen az én nyugtalanságom Emre is átragadt, halkan nyöszörögni kezdett. Szinte észre sem vettem és már az ismerős ház előtt álltunk. Minden olyan nyugodt és békés volt, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Mintha a következő pillanatban Sam kirohanna a kapun, Daviddel az oldalán. De ez már soha nem fog megtörténni, próbáltam magamban tudatosítani. Sam és az én számomra ez a ház kicsit olyan volt, mint az otthon. Mikor a szüleink meghaltak David szülei gyerekeikként szerettek minket. S habár ekkor már mindketten felnőtt emberek voltunk, nagyon jól esett „egy kis szülői gondoskodás”.

A kapun belépve a kerti asztalon vagy négy féle sütemény sorakozott. – Csak összedob egy kis sütit4 – gondoltam magamban Mary nénire célozva. Anya süteményén kívül nem ettem ennél finomabbat. Ekkor jelent meg a verandán Mary néni és Paul bácsi és mindketten olyan kedvesen mosolyogtak, Mary néni pedig máris nyújtotta kezét kis unokája felé. Ebben a pillanatban bármely Földön élő emberrel helyet cseréltem volna. Mikor Mary meglátta kisírt szemeimet és unokája nyugtalanságát, a mosolyt mintha letörölték volna az arcáról. S attól féltem, soha nem fogom többé mosolyogni látni. Nem szólt egy szót sem, csak földbegyökerezett lábbal bámult felém.

- Csókolom! Mary néni, hogy van? – próbáltam udvarias lenni. Mikor Paul bácsi is rájött, hogy valami nincs rendben, azonnal a kerti asztalhoz kísérte feleségét. Én is követtem őket és leültem velük szembe.

- Mary néni, Paul bácsi… - itt megbicsaklott a hangom – Valami nagyon fontosat kell elmondanom önöknek…. Tulajdonképpen még én sem fogtam fel, magam sem tudom elhinni… De tegnap baleset történt… - tudtam, már nincs  visszaút, el kel mondanom mindent. Mary néni már előzőleg is elég fehér arca, most egészen olyan volt mint a fal. De nekem végig kellett mondanom… - David és Sam…. Meghaltak. – az utolsó szónál nem tudtam a két idős ember szemébe nézni. Ismét kitört belőlem a zokogás… Néhány perccel később mikor már jobban voltam felnéztem a velem szemben ülő idős házaspárra, akik még mindig megkövült arccal figyelték minden rezdülésem. Talán abban reménykedtek, hogy csak tréfálok, hogy a következő másodpercben felnevetek… De nem így történt. Halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene most mondanom. Percekig ültünk egymással szemben, némán. A két szülő egy szót sem szólt, csak meredten bámultak rám, akár egy ufóra. Szerencsére Em sírni kezdett.

- Nem gond, ha megetetem, már nagyon éhes lehet, reggel evett utoljára.

- Majd én! – szólalt meg Mary néni – Már csak ő maradt nekem a kicsi fiamból. - Leoldottam magamról a babahordó kendőt, majd odaadtam Emet, a cumisüvegével együtt.

- Mi lesz vele? – kérdezte Mary néni a kisbabán felejtve tekintetét

- Igazából, arra gondoltam, hogy magamhoz venném. Nekem nem lehet gyermekem és Emilyit nagyon szeretem, bármit megtennék érte. – öntöttem ki a szívem, amit később meg is bántam.

- Nem gondolod, hogy a rokonainál kellene maradnia? – nézett rám szemrehányóan Mary

- De hiszen én is a rokona vagyok. Többet voltam vele mint maguk, minden rezdüélését ismerem. Sehol nem lenne nálam jobb helyen. Van jó munkahelyem, bármit megadhatok neki…

- Igen bármit, kivéve a szeretetet… Te arra képtelen vagy… - vágott a szavamba. Először fel sem fogtam, hogy miket mond. A nő, akit 22 éves koromtól anyámként szerettem és tiszteltem, el akarja venni tőlem Angyalkát.

- Tudja mit? – emeltem fel én is a hangom – Ha háborút akar, ám legyen. De eőre szólok, é soha nem adom fel. A végsőkig küzdeni fogok. Megígértem neki és magamnak is.

- Jó! Akkor majd a bíróságon találkozunk! – kiabálta Mary néni. Na az volt az amire nem számítottam.

- De addig Em náam marad, mert az anyja a halála előtt rám bízta. – Majd egyetlen szó nélkül elvettem Angyalkát a nagyanyjától… Visszatettem a hordozókendőbe, majd köszönés nélkül távoztam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Néhány perce tudták meg, hogy a gyermekük meghalt, erre már perre fenyegetnek? Mi történik itt? Az egész világ a feje tetejére áll? Már semmi sem biztos, ugye Angyalka? Simogattam meg a kislány kezét. Nagy barna szemeit az enyémbe fúrta, mintha kérdezni akarna valamit. Majd elkapta a tekintetét és lágyan megsimogatta a kezemet.