Sophie: Veszélyes játék 3

Lanie egy aktával a kezében bukkant fel, és Castle orra alá dugta.

- Az ujjlenyomat ezé a pasasé. - vett ki egy képet a kartonból. - Egyszerű recepciós. De egy olyan helyen, ahol van csomagmegőrző. - kacsintott a nő. Rick épp kivette volna a kezéből a papírokat, de Lanie elhúzta előle.

- Hallom, itt aludtatok Kate-tel. - mosolygott cinkosan. - Egész jól haladtok! - kuncogott, majd Castle kezébe nyomta az aktát, és elégedetten elsétált. Rick pedig homlokát ráncolva elindult, hogy elmondja Beckettnek a fejleményeket.

***

Megálltak egy nagy, szürke épület előtt. A kapun belépve egyből megpillantották a recepcióst, azonban úgy döntöttek, majd később foglalkoznak vele. Jelenleg inkább a nagy szekrénysor érdekelte őket a folyosó végén.

- Száztíz... Száztizenegy... A száztizenkettes. - állt meg Castle a kulccsal azonos számú szekrényajtó előtt. Beckett fülét a fémnek tapasztotta, és finoman megkocogtatta a zár körüli részt, remélve, hogy a hangok elárulják, ha gyújtószerkezetet rögzítettek hozzá - azonban semmi gyanúsat nem talált.

- Oké, kinyithatod. - adta át a helyét a férfinak. Castle vetett még rá egy pillantást, aztán bedugta a kulcsot a zárba, és elfordította...

- Egy sporttáska. - Rick kiemelte a szekrény tartalmát. Aztán félrehúzta a cipzárt, és belenézett. Egy töltény, egy kés, és egy kis fiola víz volt benne, valamint egy - ismét újságból vagdosott - levél:

"Válasszon egyet! Vagy mind a hármat kéri...?"

- Ez a fickó egyre kevésbé tetszik. - morogta Castle ahogy végignézett a tárgyakon.

- Hát, legalább megengedte, hogy válassz... - mondta Kate, de ezeket a halálos fenyegetéseket ő is hátborzongatónak találta.

Kikérdezték a recepcióst, akinek természetesen fogalma sem volt semmiről, mindössze a kulcsokat adta ki, és nem emlékezett minden emberre, aki erre járt.

Ezek után Castle kezében a táskával kisétált az épületből és Beckett kocsija felé vette az irányt, aztán egy pillanatra megtorpant, és szólásra nyitotta a száját. Ebben a pillanatban egy vörös fénypött jelent meg a homlokán.

- Földre! - kiáltotta Kate és rávetette magát az íróra. Egymáson fekve landoltak a földön. Érezték a másik zakatoló szívverését. Ahogy feleszméltek, és Beckett kissé felemelkedett a férfiról, mindketten ijedten néztek a másik szemébe, attól félve, hogy a golyó talán mégis célt ért...

De nem volt vér, nem volt fájdalom. Beckett megkönnyebbülve dőlt oldalra és terült el az aszfalton Castle mellett. Vagy egy percig csak feküdtek, próbálták rendezni a légzésüket. Aztán a nő felült, és szemét lehunyva hálát adott, hogy épségben megúszták.

- Ez meleg volt... - lihegte Rick, miközben feltápászkodott. Beckett csak bólintani tudott. Még nem jött ki hang a torkán. Máskor is került már tűzharcba, vagy lőttek rá vagy épp egy társára, de ahogy az előbb landoltak a földön, minden olyan hirtelen történt, és egy pillanatra teljesen bepánikolt. Na persze nem saját magát féltette...

- Kössz, hogy megmentettél. - mondta még mindig rémült arccal Castle. Úgy tűnt, mintha a lövés pillanatában felvett kifejezés ráfagyott volna az arcára. Beckett biccentett, aztán váratlanul elnevette magát, és ismét hannyatt dőlt.

- Mi az? - lepődött meg a férfi.

- Semmi, Castle... Csak örülök, hogy élünk. - felelt Kate és lehunyta a szemét. Ez az egész ügy sokkal keményebb lesz, mint amire számított. A lekében már értek a gondolatok és elképzelések, mi lesz ha... Szerencsére Rick hangja megszakította az elmélkedést.

- Akkor a golyó megvolt... - vonta le a következtetést a sporttáska tartalmára utalva. Beckett ismét csak bólintani tudott. Még nyeldekelte egy darabig a saját tragikus agyszüleményeit, és megpróbált a jelen helyzetre koncentrálni ahol senki nem sérült meg...

- Nem ijedtél meg? - hülye kérdés Beckett...-tette hozzá magában. De megteszi...

- Dehogy ijedtem! - vágta rá egyből Castle. - Ilyen testőrrel... Félelmetes és szexi... A legjobb párosítás! - emelgette szemöldökét, de Kate csak egy grimasszal jelezte, hogy a bókok (noha nagyon is tetszettek neki) nem hatják meg. - Halálra rémültem... - adta be a derekát a férfi.

- Én is... - csúszott ki Beckett száján hirtelen. Ez megint egy olyan pillanat volt... Amikor a kék szemek és a csibészes félmosoly ajtót nyitottak a falon, és átengedtek bizonyos gondolatokat, amelyeket a nyomozó minden erőfeszítése és tiltakozása ellenére sem tudott sikeresen elnyomni. Az egyetlen amiben reménykedett, hogy szemei nem tükrözik gondolatait...

Telefoncsörgés törte meg a pillanatot.

- Beckett.

- Itt Ryan. Lövést jelentettek abból az utcából, ahol vagytok. Minden rendben?

- Igen. Jól vagyunk. - felelt a nő. Maga is meglepődött, hogy kollégájához beszélve mennyivel magabiztosabb a hangja.

- Nem rátok lőttek?

- De, de túléltük.

- Öm... Akkor jó. - nyögte ki a nyomozó. Kicsit váratlanul érte a tömör közlés. - Találkozunk az őrsön.

- Ha azt vesszük, hogy a másik két lehetőség, hogy megfulladok egy kanál vízben, vagy a hátamba vágnak egy kést, a főbelövés nem is hangzik olyan rosszul... - tért vissza Castle komolytalanabbik énje.

- És mit szólnál az életben maradáshoz? - vetette fel negyedik opcióként Beckett, miközben beszállt a kocsiba.

- Nem hangzik rosszul...