Sophie: A kis kerítő

Miközben a fortyogó tükörtojás argentin tangót járt a serpenyőben, a kávéfőző alá helyezett csészébe Niagara-vízesés módjára ömlött az áloműző, sötétbarna folyadék. Majd a háló ajtajában feltűnt két helyes kis nyuszipapucs.
Seeley Booth különleges ügynök sétált ki a konyhába, saját lakásán, amelynek részleteit néhány helyen homályos foltok takarták - a férfi másnapos volt, és nem mellesleg most ébredt egy hosszú, eseménydús éjszaka után, amire az őszintét megvallva nem nagyon emlékezett.
- Seeley! Felébredtél? - csilingelt a konyhapultnál álló nő hangja. - Csináltam tojást! Remélem ehető lesz... - kuncogott.
- Nem főzöl te rosszul... Parker szereti. - morogta Booth rekedten, miközben megpróbált kiegyenesedni.
- Tessék, itt is van. - mosolygott kedvesen, majd leült a férfi mellé.
- Kösz, Rebecca. - az FBI ügynök elvette a tányért és hozzálátott a katasztrofális ízű és állagú reggeli elfogyasztásához.
Mindeközben pedig megpróbálta felidézni a tegnap este eseményeit. Hogy is került Rebecca a lakására? Ja, igen... A bárban találkoztak. De mit keresett a bárban? Mit keresett Rebecca a bárban?!
Hirtelen iszonyat fájdalom hasított a szívébe. Lassan kezdett tisztulni a kép és egyre fájdalmasabbá vált. Tegnap este Bonesszal volt. Későn zárták le az ügyet és együtt vacsoráztak. A körülmények nagyon romantikusak voltak - csillagos ég, holdvilág, kínai kaja... És ő, Booth olyat mondott, amit nem lett volna szabad... Habár igaz volt, egyikük sem készült fel igazán. Azt mondta, szereti... Kérte, hogy adjanak egy esélyt maguknak... De Bones nem tudott megbirkózni vele, a fal, ami kettejük között talán mindig is ott húzódott ahelyett, hogy leomlott volna, áttörhetetlenül szilárddá vált. És ez a gondolat borzasztóan dühítette az FBI ügynököt, és jobban fájt neki, mint bármely seb amit valaha is szerzett - pedig szerzett egy párat. Hiába - a lelki sérüléseknek is van nyoma, csak azt nem látjuk, csupán érezzük.
- Hahó, élsz még? Seeley! - Rebecca hangja visszahozta Booth-t keserű gondolatainak borongós világából a valóságba - ami még szörnyűbb volt. - Teljesen elbambultál.
Booth gyorsan belapátolta a maradék tojást, mikor eszébe jutott, hogy valami hiányzik. Valamit elfelejtett. Aztán a felismerés villámcsapásként érte:
- Rebecca! Hol van Parker?
- Tegnap este a szomszédnál hagytam, hogy vigyázzanak rá, amíg a randim tart. - mondta a nő. - Nem emlékszel? Tudod, a randim, ami elég tragikus véget ért, így kerültem a bárba... Látom, te pár pohárral többet hajtottál fel, mint én - nevetett.
Közben mindketten felöltöztek és összeszedték magukat.
- Megyek Parkerért, biztos kiakadt, hogy nem mentem haza... - mondta Rebecca bűntudatosan.
- Veled megyek. Végül is hétvége van. - Booth kissé elbizonytalanodott - Ugye?
- Igen! - nevetett az exfeleség, majd mindketten kiléptek a lakásból.

Mielőtt felsétáltak volna a lakásba, ahol Parker várhatóan tartózkodott, Booth megállt egy pillanatra.
- Ami az éjjel történt... - kezdte.
- Nem fontos! Mindketten ittunk, és magunk alatt voltunk, és...
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. - rendezte le Booth, és továbbindultak. Az ajtót egy hölgy nyitotta ki.
- Jó reggelt, Linda! - köszönt Rebecca.
- Jó reggelt! Parkerért jöttél, igaz? - felelt a nő és beinvitálta a párost. - Látom Seeley-t is elhoztad.
- Ne haragudj, hogy nem vittem el tegnap, kissé zűrös estém volt... - szabadkozott a nő.
- Képzelem... - végigmérte Booth-t. - De nincs gond, Dannyvel nagyon jól elvoltak.

- Apa! - Parker odarohant, és megölelte apját. - Elhoztad a sokkolót? - kérdezte. Az FBI ügynök teljesen elképedt.
- Milyen sokkolót?!
- Hát tudod, amit ígértél... - vigyorgott Parker.
- Mi?! Én nem ígértem semmi... Na jó, mi ez az egész? - kérdezte Booth teljesen értetlenül, mire Parker és a belépő Danny - Linda hasonló korú kisfia - hatalmas nevetésben törtek ki.
- Bevetted! - kiáltotta győzedelmesen. - Danny tanította! Nagyon vicces volt! Látnod kellett volna az arcodat! - újabb nevetéshullám következett. Booth elmosolyodott, majd felkapta a kisfiút, és megpörgette a levegőben.
- Hát akkor, köszönöm, hogy vigyáztatok rá. - mosolygott Rebecca. - Sziasztok!
- Mami, ebédelhetek apuval? - kérdezte Parker ahogy a folyosóra értek.
- Végül is... Persze!
- Szuper! - nevetett. Olyan ártatlan volt, olyan tiszta, őszinte. Fogalma sem volt még arról, mennyi minden van a világon, ami nem ilyen vidám. Hogy mennyi dolog gyötörheti a szívet...

Az ajtó előtt álló nő kezében lévő kulcscsomó dallamosan csilingelt ahogy a fém összeütődött a kicsiny, műanyag csontot mintázó kulcstartóval. Egy szekrény zárját nyitotta, amelyben rekeszekben emberi maradványok sorakoztak felcímkézve, rendezetten. A kulcsok dolguk végeztével a kék laboros köpeny zsebében landoltak.
Dr. Temperance Brennan egy újabb rekesz kielemzett csontot helyezett el a szekrényben, majd kivett egy másik, még üres címkével rendelkezőt, és hozzálátott a vizsgálatához. Hajnali négy óta dolgozott - szombaton.
Először elrendezte a maradványokat az asztalon, minden egyes csontot a helyére, majd kezébe vette a zenelejátszót, aminek a laborban nagyon ritkán vette hasznát, ám most, hogy senki más nem tartózkodott rajta kívül ott, nyugodtan bekapcsolta, és a fülhallgatókat a fülébe tette.
- A szeméremcsont alapján nő, a húszas éveiben. Afroamerikai. A halál oka a nyaki artéria átvágása egy éles tárggyal, melynek nyoma egyértelműen kivehető a C4-es csigolyán. Ez nagy erőkifejtésre utal... - mindezeket mondta, leginkább magának.
- Édesem... - a hang tulajdonosa ekkor lépett be a laborba, de Brennan nem figyelt fel rá. - Szivem! Figyelsz rám?
- Micsoda? - az antropológus megszabadult a fülhallgatóktól, majd megfordult, hogy szembetalálja magát egy szemrehányó tekintettel. - Ne haragudj, zenét hallgattam.
- Zenét? - kérdezte Angela meglepetten. - Mutasd! - elvette az egyik fülhallgatót, és arca reményteliből reménytelenné vált. - Mi ez a förtelem?!
- Hagyományos kelta dalok. Megnyugtatóan hatnak és segítenek a koncentrálásban. - magyarázta Bren.
- Édesem, katasztrófa vagy... - vonta le a következtetést Angie. - Tegnap este már megbeszéltük, hogy hazamész, és kipihened magad. Semmi munka!
- Angela, számomra a munka egyben kikapcsolódást is nyújt.
- Na persze!
- De neked semmi okod itt lenni.
- Dehogynem. Te! - mondta Angela és helyet foglalt egy széken. - Hívtalak, és nem vetted fel. Tudtam, hogy nem vagy otthon!
- Akkor sem látom értelmét annak, hogy ide jöttél. - akadékoskodott Brennan.
- Hoztam neked reggelit. Tudod, az élőknek szükségük van táplálékra.
- Nem vagyok éhes.
- De az vagy, higgy nekem! A hullák várhatnak, gyere szépen! - Temperance tudta, hogy hiába próbálkozott volna ellenállással, Angela így is-úgyis elrángatja a megnyugtatóan csendes, unalmas - és érzelemmentes - csontváztól.

- Édesem, még mindig nem értelek. - mondta tele szájjal Ange.
- Pedig elég érthetően beszéltem. - Tempe lesütött szemmel ült az étel felett.
- Ez most nem arról szól, hogy mit mondasz, hanem hogy mit érzel.
- Azt hiszem, zaklatott vagyok, dühös, a szokottnál nyersebb, és érzelmileg kimerült. - foglalta össze Brennan.
- És egy kicsit sem érzed úgy, hogy megbántad, amit tettél? - kérdezte Angela, kihasználva az alkalmat, hogy Temperance egyáltalán hajlandó az esetről beszélni.
- Nem. Csak dühös vagyok. Azt még nem döntöttem el, hogy pontosan kire.
- Oké... - nyugtázta a kijelentést barátnője. - Szívem, azt ugye tudod, hogy ezzel összetörted Booth szívét...?
- A szív egy izom, nem törik, kivéve, ha nagyon alacsony hőmérsékleten tartod huzamosabb ideig és egy rendkívül erős ütést mérsz rá. - Brennan ezúttal szándékosan értelmezte félre a mondottakat.
- Megértem, ha még nem állsz készen, de azért remélem eljön a nap, amikor adsz egy esélyt magadnak a boldogságra. - mosolygott Angela. Tempe egy darabig csak nézett vissza rá.
- Még van egy kis dolgom azzal a csontvázzal. - mondta végül.
- Brennan, néha annyira borzasztó... - kezdte Ange, de barátnője közbevágott.
- De ha gondolod ebédelhetnénk együtt. - Angela mosolygott. Temperance-nek is sikerült kipréselnie egy halvány mosolyt, majd megölelték egymást.
- Vigyázz magadra!
- Rendben, bár nem hinném, hogy bármi veszély fenyegetne... Szia Angela! - Brennan visszafordult a csendben várakozó, afroamerikai nőhöz, és gumikesztyűbe bújtatott mutatóujjával végigsimított a szemüregen - ahonnan az élők könnyei fakadnak...

- Anyu elmondta, hogy miért nem volt otthon éjjel? - kérdezte Booth Parkertől. A Royal Dinerben ültek.
- Igen. Azt mondta, rosszul sikerült a randija, és nem akarta rajtam kitölteni a csalódását. - mosolygott. Booth egy pillanatra végiggondolta, mennyire hevesen tudja exfelesége kitölteni a csalódását...
- Sült krumplit? - tolta középre a tányért Seeley.
- Aha, kérek! - Parker kivett pár darabot és a szájába tömte. - Apu mikor megyünk legközelebb Temperance nénihez? - Booth szájában megakadt a falat. Aztán nagy nehezen lenyelte.
- Majd máskor, valamikor később... - felelt.
- De miért?
- Mert... - nem akart hazudni a kisfiúnak. - Mert mostanában nincsenek túl jó napjai...
- Apa, tudom, mi az a női ciklus, nem kell titkolózni... - legyintett Parker. Booth elmosolyodott.
- Nem erről van szó.
- Összevesztél vele? Mint anyuval? - kérdezte a a kisfiú, komolyra fordítva a szót.
- Nem. Vagyis igen, de nem azon... Ezt bonyolult elmagyarázni... - hebegte Booth. Levegőt is alig kapott. Összeszorult a szíve amikor csak a tegnap estére gondolt.
- Megkérted hogy járjon veled és ő nemet mondott? - Seeley álla leesett.
- Hogy...? Mi... Honnan?
- Az iskolában Mimmy és James is összevesztek és most nem fogják egymás kezét a sorban... - magyarázta az ifjabb Booth, majd az asztal felett megveregette apja vállát. - Nekem elmondhatod.
- Köszi kishaver... Te vagy a legjobb, legokosabb kis fickó akit valaha láttam! - nevetett a leleplezett FBI ügynök.
- Miért mondott nemet?
- Áh... Ez bonyolult. - soha nem gondolta hogy a fia lesz az akivel megoszthatja szerelmi bánatát. - Azt mondta, még nem áll készen és...
- Akkor fél. - jelentette ki nemes egyszerűséggel a mini-szerelemdoktor.
- Mi?
- Fél. Tudd meg hogy mitől fél.
- Héé... Mióta lettél ilyen kapcsolat-szakértő? - kérdezte Booth gyanakodva.
- Janice-szel és Luke-kal is ez volt... Luke-nak volt egy gyíkja és Janice azért nem ment el vele a cukrászdába mert félt a gyíkjától. Aztán Luke kiderítette és elmondta Janice-nek hogy nem hozza el, és aztán összejöttek. - vonta meg a vállát Parker. Booth ugyan viccesnek találta a helyzetelemzést gyerekszemmel, de furcsamód úgy érezte, hogy van benne valami.

Angela és Brennan beléptek a Royal Diner ajtaján. Parker és Ange egyből kiszúrták egymást, és a nő mutatóujját a szája elé téve jelezte, hogy ne szóljon a háttal ülő apjának az érkezésükről.
- Sikerült beazonosítani a csontvázat amin reggel dolgoztál? - kérdezte Angela mintegy bevezetés képpen.
- Nem azonosítottam, csupán az alapvető antropológiai tulajdonságokat térképeztem fel. - pontosított Tempe.
- Vigyázz, mert ez a sok-fűszer-gyümölcs kombó erős afrodiziákum! - kacsintott Angela Brennan vegetáriánus rendelését nézve.
- A gyümölcsök fontos tápanyagokat tarta... - kezdte a tudományos magyarázatot Bones, de Angela huncut vigyorát látva abbahagyta. - Boothról akarsz beszélni. - sóhajtott. A két jómadár még mindig nem tudta, hogy ugyanabban a helyiségben tartózkodnak.
- Attól félsz, hogy nem tudod majd úgy szeretni, mint ő téged? - kérdezte lágyabb hangon Angie. Brennan felnézett rá. Nem tudott felelni. Csak bólintott. - Édesem, gyere ide... - odaült barátnője mellé és megölelte.
- Én nem vagyok jó az érzelmekben... - szipogta Bren. - És Booth... Ő különleges, olyas valakit érdemelne, aki megérti őt...
- Szívem! Lehet, hogy sok ember szerint ha hasonlítotok akkor jobban kijöttök majd egymással, de azok nem láttak még olyan párt mint ti! - jelentette ki magabiztosan Angela. - Ami köztetek van az különleges! - mondta. Brennan nem válaszolt. Nem tudta megmagyarázni miért, és ez dühítette is – de igazat adott barátnőjének. Angela ekkor felállt az asztaltól.
- Kijönnél velem egy percre? - kérte.
- Persze de... - Angie az ajtó felé terelte, majd mikor Tempe már kint volt, gyorsan jelzett Parkernek.

Miért jöttünk ki? - kérdezte egyszerre egy nő és egy férfi az utca két egymástól távolabbi pontjáról. A válasz alig harminc méterre volt tőlük. Egy kis győzködés után elindultak. Egyszerre léptek, habár nem néztek egymásra. A tekintetek nem találkoztak, de minden egyes lépéssel egyre jobban, mágnesként vonzották egymást. Végül mindketten engedtek, és alig egy méterre egymástól egyszerre kapták fel a fejüket.
Csak álltak. Nem szólt egyikük sem. Mintha álom lenne, bódultan néztek a másik szemébe. Végül a férfi ajkai szétnyíltak...
- Boldog vagy? - kérdezte halkan. Eldöntötte: ha a válasz igen lesz, egyszerűen elsétál. Ez volt számára a legfontosabb – hogy ő boldog legyen. De mielőtt ezt még egyszer végiggondolhatta volna, a nő válaszolt.
- Nem. - őszinte volt. Csak az igazságot tudta mondani, semmi mást. Újabb csend következett.
- Változott a véleményed? - Boothnak nehezére esett feltenni a kérdést. Félt a választól, de tudta, hogy veszteni valója már nincs.
- Nem. - mondta Brennan.
- Értem. - bólintott a férfi, és megszakította a szemkontaktust. Temperance lassan felemelte kezét, és Booth arcához érintette, hogy ismét visszanézzen rá.
- De látok rá esélyt, hogy megváltozzon. - mondta. Ismét csak álltak csendben. Mintha szemeik már tudták volna az igazságot, és láthatatlan kötélként kapcsolták össze őket.
- Én félek... - kezdte ismét Bren. - Félek a változástól, hogy nem tudom megmondani, mi a következménye a tetteimnek... És félek, hogy elveszítelek téged... Vagy önmagamat. - kezét a férfi arcán felejtette, most forrón érezte rajta Booth ujjainak érintését.
- Nem veszíthetsz el. - mondta. - Itt leszek mindig. Amíg ezt akarod... - a nő némán bólintott. Aztán átölelték egymást, szorosan tartották. Szemeik csukva voltak. A külvilág nem létezett. Érezték a másik szívdobogását, érintését.
Végül Bones kibontakozott az ölelésből, és megszólalt:
- Szerinted megpróbálhatnánk újra...? - a férfi nem válaszolt. Majd lassan bólintott. Még gyönyörködtek pár pillanatig a másik tekintetében, majd hagyták, hogy az érzelmi köteléket megpecsételje egy forró, érzéki csók, mely minden szónál, minden gondolatnál többet mondott.

Angela és Parker egymás mellett álltak. A nő szemeiben könnyek csillogtak, a kisfiú arcán Egyenlítő-széles mosoly húzódott.
- Mindig tudtam, hogy Bones-doki jó fej! - összegezte véleményét Parker.
- Mindig mondtam, hogy Booth tuti pasi! - tette hozzá Angela, majd szemüket le nem véve a párról pacsiztak, és egyszerre mondták:
- Végre!