Sophie: A szív nem felejt 3

- Castle! Mennyit hallottál?

- Sajnálom. - lépett elő az egyik fa mögül a férfi. Lassan közelebb botorkált a nőhöz. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, de egyben biztos volt - az után, hogy látta, mennyi fájdalmas emléket idéz fel a találkozó Beckettben, nem akarta még inkább elszomorítani. Minden Adam ellen irányuló ellenszenvét és dühét lenyelve még egyszer kimondta: - Sajnálom.

- Nem, én sajnálom. - mondta a nő, Castle legnagyobb meglepetésére.

- Mi? Miért? Hiszen azt akartad, tartsam magam távol ettől az ügytől, én pedig... - kezdte volna, de Beckett közbevágott.

- Nem igazán tudom, mit is akartam, Castle. - a férfi csak állt, és a barna szemeket figyelte - a csillogó ajtót, mely Kate lelkét, érzéseit és gondolatait rejtette maga mögött, és ebben a pillanatban valahogy nyitottabbnak tűnt, mint máskor.

Ricknek voltak kétségei ezzel kapcsolatban - jobb szerette volna maga feltárni azt a bizonyos ajtót, nem pedig egy másik férfi által nyitott résen kukucskálni, mint valami potyás...

- Ha nem akarod, nem kell elmondanod. Megértem, ha... - kezdte volna, de ismét nem tudta végigmondani a mondatot.

- Nem, Castle. Tartozom ezzel... Mindkettőtöknek. - mondta Beckett. A férfi még mindig nem békélt meg teljesen a gondolattal, hogy egy a semmiből felbukkant fickó ilyen hatást váltson ki a nőből... De zakatoló szívét melegség töltötte el arra a gondolatra, hogy Kate fontosnak tartja annyira, hogy megossza vele fájdalmas múltjának egy újabb epizódját.

Így hát megengedett magának egy félmosolyt, amire a vele szemben álló nyomozónő is egy hálás mosollyal válaszolt, majd intett fejével, és ketten együtt, zsebre tett kézzel indultak el az éjszakában - mindketten magukénak érezve a pillanatot.

***

- Adam-et az Akadémián ismertem meg. Meglepően sok közös volt bennünk... Akkoriban nem sokat gondolkodtam azon, mi is történik körülöttem, csak egyetlen cél vezérelt. - Kate itt felnézett. Castle nagyon jól tudta, miféle célról beszél. - Adam ugyan ilyen volt. A szülei rendőrök voltak. Pontosan a meggyilkolásuk második évfordulóján találkoztunk először.

Az író hátán hűvös remegés futott végig. Ebben a pillanatban nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy biztos - nos, többnyire biztos - családi környezetet tudhat maga mögött. Bár Beckett oldalán nap mint nap találkozott a halállal és kegyetlenkedéssel, mégis megrémítette néha a szerencsétlen sors, ami másoknak jutott...

- Egyik nap azon kaptam magam, hogy megbízom benne. És hogy már nem csak a közös cél köt össze bennünket. Többről volt szó... - elmosolyodott. - Végül az apám egyik mondata győzött meg: "Azért élj is egy kicsit, Katie." Úgyhogy összejöttünk. - ismét az íróra emelte barna szemeit, és ahogy találkozott az érdeklődően figyelő, mély kék tekintettel, furcsa párhuzam ötlött fel benne...

Megbízom benne... És mellette élek is...

Ahogy ez a ködös gondolat átsuhant az agyán, csak egy apró pillanatra elveszett a férfi tekintetében.

Ez azért mégis más... - tette hozzá gyorsan, majd folytatta a történetet.

- Élni kezdtem... Talán egy kicsit túlságosan is. Amikor aztán odajött hozzám, és megkérte a kezem, éreztem, hogy átestünk a ló túloldalára. - sóhajtott. Castle egyre élénkebben érdeklődött a folytatás iránt. Most következett az a rész, ami talán a leginkább érdekelte, vagy legalább is a leginkább zavarta:

- Miért mondtál igen-t? - kérdezte.

- Valahol az egész kapcsolat alapja a közös múlt volt... Akkor úgy éreztem, hogy ez egyfajta egyezség, ami biztosítja, hogy mellettem legyen, mikor az a nap eljön... - szinte látszott rajta, ahogy szíve egyre súlyosabb dobbanásokkal zakatol.

- Mikor megtalálod édesanyád gyilkosát. - fejezte be helyette halkan a gondolatot Castle.

- Három napig rózsaszín felhők közt úszkáltam, akár egy kislány. Aztán egyszer csak elém állt. Látszott rajta, hogy nehéz döntést hozott meg. - Kate szíve ólomsúlyú lett. A férfi félve tette fel a kérdést, nem akart fájdalmat okozni:

- Milyen döntést? - a nőnek időbe telt, mire képes volt válaszolni.

- A másik oldalt választotta. - látta Rick szemében az értetlenséget, így folytatta: - Két módon juthatsz el a bűnözőkig. Vagy zsaru leszel, vagy magad is bűnözővé válsz... - ahogy felnézett, düh és fájdalom csillant a szemében. Hiába próbálta megkeményíteni szívét, az emlékek sötét ködbe burolták a lelkét.

Castle minden vágya volt ebben a pillanatban, hogy átölelje a nőt, és megvigasztalja...
Kate-nek pedig minden vágya volt, hogy a férfi erős karjai között keresve megnyugvást forró könnyeken keresztül szabaduljon meg a fojtogató érzésektől...

Ehelyett szomorúan elmosolyodott, és folytatta:

- Gyűlöltem érte. Évekbe tellett megértenem, miért is tette... És évekbe telt rájönnöm, hogy én is ugyan ezt tettem volna. - egy pillanatra megállt, és nyitott tenyerén az arany karikagyűrűt nézegette, melyben egy kis vörös kő csillogott. - Visszaadtam a gyűrűjét. Azt mondta, még találkozunk.

- És hittél neki? - szúrta közbe a kérdést Castle, maga sem igazán tudta, miért. Beckett, bár ugyan ez járt a fejében, meglepődött kissé.

- Nem. - felelte végül. - De nem ez volt minden. Azt mondta, még találkozunk, és mikor legközelebb eljön, az azt jelenti, hogy megtalálta... Megtalálta a szülei gyilkosát. - a mondat végét már nagyon halkan mondta. Úgy érezte, nem képes megállítani a feltörő könnyeket, hát szemeit Rick arcára emelte, és a ragyogó kék szemekben megnyugvásra lelt.

Egyetlen forró könnycsepp gördült végig az arcán.

- Mindig azt hittem, együtt csináljuk végig... - kezdte halkan. - És most látom, hogy számára véget ért az út... És nekem nem maradt senkim, és semmim. - nyelt egyet, majd hozzátette: - Csak a múlt.

Rick Beckett kezéért nyúlt, óvatosan kivette belőle a kicsiny gyűrűt, és lassan a nő ujjára húzta. Kate nem értette, mit is jelent mind ez, de látva a szemeket, melyek közel olyan szomorúan csillogtak, mint sajátjai, rádöbbent, hogy nincs egyedül...

- Én itt vagyok. - mondta végül a férfi.

- Köszönöm, Castle... - Kate ajkai mosolyra húzódtak, és az író is megvillantotta jól ismert, sármos mosolyát.

- Bármikor.