- Hé, Beckett! - kiáltott oda a belépő nyomozónőnek Esposito. - Castle hol van?
- Azt hittem, ti tudjátok. - ráncolta a homlokát Kate.
- Ma reggel még nem jelentkezett. - mondta Ryan. - Hogy állunk a Deston-üggyel?
- Lanie azt mondta, talált valamit. Megnézem, mi az. - felelt Beckett, majd kissé túl gyorsan elviharzott a boncterem irányába. Ryan és Esposito sokat mondóan néztek össze.
- Láttad, amit én? - kérdezte a latin vérű nyomozó.
- Mit?
- Gyűrű. - mutatott rá, mire a társa sokat mondóan bólintott, és megkérdezte:
- Szerinted mit csináltak ezek ketten éjjel...?
- Nem tudom. De kiderítjük! - jelentette ki határozottan Esposito, és összekoccintotta az öklét Ryan-ével.
***
- Lanie! - jelent meg Beckett nyomozó a boncteremben, ahol az említett halottkém már várta.
- Találtam neked valamit, ami megoldhatja az ügyet. - mondta büszkén, és felemelt egy kis petri-csészét a hulla mellől. - Az egyik üvegdarabon, ami a légcsövébe volt ágyazódva idegen DNS-t találtam. Pár óra és meg is lesz az elemzés. Aligha nem a gyilkosunké... - mosolyodott el elégedetten.
Kate azonban koránt sem volt ilyen derűs. Barna szemeit komolyan emelte a boncnokra, akit ez a furcsa reakció kissé össze is zavart.
- Lanie... - kezdte. - Kérnék tőled egy hatalmas szívességet. - a nő még mindig nem értette a dolgot, de nem tetszett neki a helyzet.
- Mi lenne az? - kérdezte kissé tartva a választól.
- Meg tudnád oldani, hogy az a DNS-eredmény csak olyan öt óra fele érkezzen meg? - bökte ki a nyomozó, teljes mértékig komolyan és hidegvérrel. Lanie, bár nem dolgozott közvetlenül együtt Beckettel egész nap, annyira már ismerte, hogy a rendőri hivatást lelkiismeretesen végzi, így most furcsa, már-már aggasztó volt ez a viselkedés...
- Ezt nem egészen értem... - ráncolta a homlokát gyanakvón, és hunyorogva fürkészte Kate arcát.
- Valakinek, aki fontos számomra, az élete múlhat rajta... - a boncnok kiolvasta barátnője tekintetéből, hogy véresen komolyan beszél.
- Castle? - kérdezte.
- Nem. Nem róla van szó. - mondta Beckett, bár a hirtelen felvetés kissé kizökkentette.
- Drágám, ugye tisztában vagy vele, hogy arra kérsz, hogy tartsam vissza egy gyilkossági ügy döntő bizonyítékát? - Kate arca meg sem rezdült. Csak lassan bólintott. Lanie még egy darabig állta a nyomozó elszánt tekintetét, majd megszólalt:
- Rendben. De...! - Beckett sejtette, hogy nem ússza meg feltételek nélkül. - Ha ennek az egész vőlegény-ügynek vége, tartozol nekem egy részletes beszámolóval, világos?
- Világos. Köszönöm.
- Csak ne köszöngesd, még egyáltalán nem biztos, hogy jól jössz ki belőle! - mondta Lanie, majd sarkon fordult, és a DNS mintát egy hűtőszekrény mélyére csúsztatta.
***
- Az elveszett bárányka hazatért! - fogadta hatalmas vigyorral Esposito nyomozó és társa a felbukkanó írót. - Merre jártál?
- Csak a könyvelőmnél voltam. - hadarta a férfi, majd tekintete találkozott a várakozón figyelő szemekkel. - Mi az?
- Annyi éve ismerünk már, barátom... - kezdett bele Ryan, és Castle vállára tette a kezét. - Egy kicsit több bizalmat vártunk tőled.
- És különben is, megegyeztünk. - dobta be a következő érvet Esposito. - Igazán beszámolhatnál, mi a helyzet Beckett-fronton...
Castle-nek tegnap este óta sok minden megfordult a fejében, de az, hogy a hallottakat majd a 12-es körzet jófiúi másnap számon kérik rajta, elkerülte a gondolatmenetét. Ahogy felnézett, egy szobával arrébb, az üveg mögött meglátta Beckettet, aki azonban iratokat rendezgetett, és még nem fedezte fel az írót.
- Hahó! - zökkentették vissza a kellemetlen jelenbe a "jófiúk."
- Ja, semmi... - mondta kissé összezavarodottan Rick.
- Mi semmi?
- Semmit nem tudtam meg. - mondta, majd vállat vont, és megpróbált elszabadulni, de a nyomozók visszarántották.
- Mi az, hogy semmit nem tudtál meg? - háborodott fel Esposito. - És a gyűrű? - kérdezte kapaszkodva az utolsó szalmaszálba, hátha mégis megtud valamit.
- Milyen gyűrű? - adta a hülyét Castle.
- Ami az ujján van... Tudod, kicsi, arany, vörös kővel... - kapcsolódott be Ryan is.
- Ez furcsa, én nem vettem észre. - ráncolta a homlokát a férfi, majd kibontakozott a csalódott nyomozó-páros szorításából, és elindult a szomszéd helység felé. - De ha megbocsátotok, most utánanéznék. - felöltötte csibészes félmosolyát, majd amilyen gyorsan lehetett, elhúzta a csíkot, hátrahagyva a fejét csóváló Espositot és a szemeit meresztő Ryant.
- Hazudik... - morogta az előbbi, mire a másik egyetértően bólogatni kezdett. Igyekeztek leplezni az egyre inkább felülkerekedő érzést, mi szerint felszarvazták őket, de rendesen...
***
- Castle? - nézett fel meglepve Beckett. - Azt hittem, már nem is jössz.
- Elintéztem egy-két apróságot. - mondta a férfi, majd gyorsan másra terelte a témát. - Hogy áll az ügy?
- Beszéltem Lanie-vel. - kezdett bele Kate, majd mély levegőt vett, és lassan kifújta. - Délutánra meglesz a bizonyíték.
Castle bólintott. Sejtette, mire céloz Beckett. Hát Deston megkapja a haladékot, amit kért...
- Jól döntöttél. - mondta végül inkább biztató jelleggel, mint őszintén. Nem volt annyira biztos benne, mint amennyire szeretett volna, de megbízott a nőben, és ha mást nem, legalább megerősítést próbált nyújtani a számára. - Talán csak az furcsa egy kicsit, hogy megbízol valakiben, aki elhagyott, hogy bűnöző lehessen, majd mikor ismét találkoztok, azzal üdvözöl, hogy megöl egy ártatlan nőt...
Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy kissé kritikusra sikerült a mondat. Amint Kate barna szemeit a tekintetébe fúrta, már meg is bánta, hogy megemlítette ezt az "apróságot."
- Sajnálom. - mondta halkan. Beckett azonban tovább pakolgatta a papírokat az asztalán, és jégkirálynőhöz méltó hangon megszólalt:
- Ne sajnáld. Tudom, hogy te ezt nem érted, Castle... És nem is fogod soha. - felemelt egy kisebb kupac kitöltött jelentést, majd elindult, hogy az irattárba vigye őket. Menet közben azonban még odaszúrta: - Kivéve talán, ha egy nap arra ébredsz, hogy a szüleidet meggyilkolták...
Lendületes léptekkel haladt, és nem mert hátra nézni. Szíve a torkában dobogott. Igaz, hogy az emlék égetett és fájt, de kénytelen volt magának is beismerni, hogy igazán nem Castle-re haragudott... Hanem a saját tehetetlenségére.
És csak remélte, hogy a férfi nem veszi fel a megjegyzéseit... Ahogy elindult a lépcsőn, a kis hangocska ismét érvényt szerzett magának a tudatalattijában, és kérdésével bűntudatot ébresztett Kate lelkében:
Miért mindig azokat bántjuk, akiket szeretünk...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése