- Maga meg ki?
- Richard Castle. Beckett társa vagyok. - a zöld szemek a másodperc tört része alatt felmérték a jövevény teljes megjelenését, és talán jellemét is... Ahogy villogtak, az írónak olyan érzése volt, mintha a fickó a gondolataiba látna... De állta a tekintetét.
- Mit akar?
- Válaszokat. - próbált határozott lenni, de valójában még nem döntötte el magában, hogy épp egy gyilkossal, egy baráttal vagy ellenséggel néz farkasszemet... A barátot hamar kizárta.
- Magának nem tartozom válaszokkal.
- De Kate-nek igen. - vágta rá egyből Castle. A zöld villogás egyre türelmetlenebbül pásztázta az arcát. - Miért nem teszi ezt egyszerűbbé neki? Csak mondja el, kit kell elkapnia, és...
- Tényleg ilyen naiv? - szakította félbe lenéző hangsúllyal Deston. - Ez nem olyan egyszerű, mint a kis ponyváiban. - hangját lehalkítva hirtelen egy kést kapott elő, és Rick orra elé emelte. - Akár meg is ölhetném.
Castle képtelen lett volna tagadni, hogy egy pillanatra halálfélelem uralkodott el rajta, azonban eszébe jutott, amiért idejött, és megrázva magát folytatta:
- De nem fog. - várt egy kicsit, majd hozzátette: - Kate miatt.
Az érv hatott. Deston eltette a kést, majd egy újabb méregzöld villanás kíséretében megszólalt:
- Maga tényleg azt gondolja, hogy fontos számára... - inkább csak magának jegyezte meg, de hamar választ kapott.
- Igen, azt. - végtelennek tűnő másodpercek teltek el néma csendben. Végül Deston hangja törte meg:
- Kate időben megtudja, amit kell. - Rick csalódottan sóhajtott egyet, de a férfi még nem fejezte be: - De nem árt a bé-terv...
***
- Castle! - Beckett hangja kizökkentette az írót merengéséből. Kénytelen volt félre tenni a délelőtt szerzett emlékeket, majd a nő után indult.
- Hová megyünk? - kérdezte, azonban elég volt egy pillantás a nő gondterhelt tekintetébe, és tudta: megjött a DNS vizsgálat eredménye...
Ahogy Deston házához értek, Beckett kezébe vette a fegyverét, és mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül berúgta az ajtót. Nyomában két másik rendőrrel és Castle-vel elkezdték felderíteni a ház különböző helyiségeit.
Rick egy kis gardrób-szobába érkezett, és épp a villanykapcsolóért nyúlt, azonban mikor felkattintotta, egy rémisztő zöld szempárral találta szemben magát, majd egy erős, csontos ököllel.
A fájdalmas ütés következtében a földre zuhant, és lentről hallotta Beckett egyre erősödő hangját, amint azt kiabálja:
- Ne mozdulj! - ebben a pillanatban egy kéz valamit a férfi zsebébe csúsztatott. Castle nem tudta, mi lehet az, és kissé szédült is. A kavarodásban ismét csak Kate hangja ütötte meg a fülét:
- Adam Deston, letartóztatom Charlene Trouché meggyilkolásáért! - azzal a férfi hátra tett kezeire kattintotta a bilincset.
Beckett a rabot vezetve elindult ki a házból, látszólag nem vette észre, hogy Castle is ott van. De semmiképp nem volt hajlandó kiadni a kezéből a frissen letartóztatott gyilkost...
Ahogy az utcára értek, Adam halkan megszólalt:
- A neve Christopher Herbert. Van egy lista. A listán nevek vannak. Négy közülük önként vallani fog. Az egyiknek meg kell mondanod, hogy Charlene halott, és... - itt azonban a mondat félbeszakadt.
Egy pillanat műve volt az egész: ahogy a lövés eldördült, ahogy Adam Deston holtan zuhant a földre, halántékán golyó ütötte lyukkal és szemében kihunyt az élénk, zöld fény... Ahogy Kate-et is magával rántotta, ahogy a vére a nő arcára, ruhájára és kezére fröccsent, ahogy kiáltások és sikoltások törték meg a New York-i utca csendjét.
Mi folyik itt...? Mi ez az őrület...?
Beckett pár másodperc múlva rájött, mi történt, tekintete először a földön fekvő férfire siklott, majd a körülötte lévő vértócsára, végül saját véres kezeire...
A kép már megvolt, de ahogy agya lassan felfogta a történteket, érzékei elhomályosultak, és tompán, távolról hallotta csupán Castle hangját, amint szólongatja:
- Kate! Kate... Minden rendben...
Nem, nem! Semmi nem volt rendben... Érezte, ahogy forog vele a világ, érezte, ahogy forró könnyek áztatják el az arcát, már szinte nem is látott... Csak érzett...
Érezte, ahogy a levegő kiszökik a tüdejéből, ahogy ajkai kiszáradnak, és akár egy borzalmas álomban, sikoltani akar, de nem jön ki hang a torkán...
Álom... Álom! Csak egy álom...
- Kate! Cssss... - ismét Castle hangját hallotta, erős karjait érzete, ahogy köré fonódnak, de mintha nem is az ő teste lett volna... Csak a vért látta, újra és újra, a jelenetet, ahogy Adam a földre zuhan... Ahogy a halál véres, lángoló karjai kinyúlnak érte, és ahogy a fény kihuny a szemében...
- Kate, nézz rám! - ismét a hang... Millió zavaros hangot hallott maga körül, de csupán ezt az egyet ismerte meg. Igyekezett eleget tenni a kérésnek, azonban továbbra is csak rémképeket, és a könnyfátylat látta, mígnem valaki hátulról megragadta a karját, és vonszolni kezdte az egyetlen biztos ponttól, a hangtól messze, el...
Akkor meglátta a kék csillogást, amint rémülten és aggódva figyeli, ahogy valaki magával rángatja őt. Látta a szemekben a saját alakjának tükröződését, és úgy érezte, végre valós képpel találkozik. Tudatában volt, hogy kinyújtja a kezét, de nem látta, nem érezte saját mozdulatait.
Aztán lehunyta szemeit, és mikor legközelebb kinyitotta, már egy mentőautó belsejében találta magát, és észrevette, amint valaki egy pohár jeges vízzel kínálja. Lenézett remegő tenyerére, mely még mindig véres volt. Megpróbálta elvenni a poharat, azonban képtelen volt megtartani, és a következő amit hallott, az üvegszilánkok csörömpölése volt.
Mindeközben valaki beszélt hozzá, de nem fogta fel, mit, csupán a mondatfoszlányokat hallotta.
- Nyugodjon meg! A trauma okozta sokkos állapotban van...
***
A következő, amire emlékezett, a 12-es körzet rendőrőrse volt. Nem tudta, mi történt ott, hogy került oda, vagy mit csinált. Képek halvány emléke ugrott be, de nem tudta volna megmondani, hogy álmodta őket, vagy valóságosak.
Egy felborított asztal... A tábla, amint az ügy során szerzett összes információt letépi róla, a képeket, az idővonalat... Kiömlött kávé, törött bögre és fájdalom, mindenhol fájdalom...
Ekkor ismét, a legélesebb képként, a legszörnyűbb valóságként úszott szemei elé a halott, a vér, a lövés... Szédülni kezdett, és legszívesebben tíz körömmel tépte volna ki az emlékeket és a gondolatokat a fejéből, minden érzést a szívéből.
A női mosdó padlóján ült. Érzékei lassan visszaálltak normális állapotukba, tudta hol van, érezte a maró fájdalmat a szemeiben, amit az órákon át tartó megállíthatatlan zokogás okozott, fejét hasogató fájdalom gyötörte, szíve pedig abnormális sebességgel zakatolt.
Ekkor meghallotta, ahogy egy ismerős hang szólítja, és eszébe jutott az is, hogy a pokol közepén ugyan ez a hang volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudott. Erőt vett magán, megtörölte a szemeit, majd némán maga elé suttogta a hang tulajdonosának nevét:
- Castle...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése