- Kate! - kiáltotta a férfi az ajtó túloldaláról. - Bemegyek... - figyelmeztette a bent tartózkodót, majd finoman lenyomta a kilincset. Egy lépést sem kellett azonban megtennie, mert az ajtó túloldalán egyből szembe találta magát a nyomozónővel.
- Kate... - mondta ki a nevét ismét a férfi. Mióta a helyszínen Beckettet berángatták abba a mentőautóba, nem találkoztak. Most azonban nem sok ideje volt a nő könnyektől és fájdalomtól eltorzult arcát figyelni, ugyanis Kate tett egy lépést felé, majd fejét a férfi mellkasának támasztotta.
Castle átölelte, és lehunyta a szemét. Pár másodpercig csak álltak, hagyták, hogy gondolataik szabadon áramoljanak. Az író minden vágya volt, hogy a teher egy részét átvállalhassa, hogy Beckettnek könnyebb legyen... De nem tehetett semmit.
- Hazaviszlek. - mondta végül, majd lassan elindultak a folyosón.
***
Ahogy Beckett lakására értek, és a nappaliban megálltak, Rick úgy döntött, nem hagyja egyedül a nőt. Kate pedig, ahogy hálásan nézett az aggódó arcra, végre képes volt rekedt hangon megszólalni:
- Köszönöm...
- Bármikor. - az ismerős szó egy halvány mosoly-szerűséget csalt Beckett arcára. - Hozok valamit inni. - ajánlotta a férfi, majd a konyha felé vette az útját. Kate pedig csak állt a nappali közepén, nézett utána, és nem mozdult.
Fogalma sem volt, mi történik vele, de Castle közelsége úgy hatott rá, akár valamiféle erős gyógyszer, érzéstelenítő. Az érzékei zsibbadtak, a gondolatok kiúsztak a fejéből...
A férfi megjelent az ajtóban, kezében egy bögre gőzölgő teával. Lassan a még mindig a szoba közepén álló Becketthez lépett, és felé nyújtotta az italt. A nő azonban tudomást sem vett a bögréről, csak nézett a férfi kék szemeibe, amik mágnes módjára vonzották a nyugalom és békesség felé...
Castle érezte, ahogy Kate ajkai az övéihez érnek. Épphogy csak ráeszmélt, hogy mi történt, és a nő már el is húzódott.
Úgy néztek egymásra, mint akiknek ez az első csókja az életben. Mintha egyikük sem tudná, mi történik éppen. Nem is tudták igazán, a józan gondolatok mindkettejük agyát rég elkerülték.
Újabb szenvedélyes csókot váltottak, amelyben azonban sem a múlt eseményeinek fájdalma, sem kétes érzések nem tükröződtek, csupán egyetlen, varázslatosan egyszerű és perzselően tiszta érzelem fűtötte mindkettejük szívét...
A férfi félretéve a bögrét karjaival felnyalábolta a nőt, és óvatosan bevitte a szobába, majd az ágyra fektette.
Mikor Beckett kinyitotta a szemeit, a férfit látta fölé magasodni. Kezével végigsimított az arcán.
- Nem fogom kihasználni a fájdalmadat... - suttogta Castle, majd egy csókot nyomott a nő homlokára, és óvatosan betakargatta. - Pihend ki magad...
Épp indulni készült, de Kate hűvös ujjait érezte meg a kezén.
- Maradj... - mondta halkan. Ricknek esze ágában sem volt ellenkezni. Óvatosan letelepedett az ágy szélére, és a nő kezét fogva figyelte, ahogy lassan lehunyja a szemeit, és mély álomba szenderül...
***
Beckett arra ébredt, hogy szörnyen hasogat a feje. Még nem nyitotta ki a szemét. Ahogy lassan felrémlettek előtte a tegnapi nap és az este képei, hirtelen rémület áradt szét a testében...
Csak álmodta volna az egészet?
Nem... Abban biztos volt, hogy a lövés valóság. Véres, kegyetlen, hideg valóság... Azonban minden, ami utána történt már koránt sem alkotott ilyen biztos képet a fejében.
Végül rászánta magát, és kinyitotta a szemét...
Hatalmas kő gördült le szaporán verdeső szívéről, ahogy megpillantotta az álmát békésen figyelő megnyugtatóan kék szemeket, és a férfi kezében lévő bögrét, gőzölgő kávéval tele, melynek illata nemsokára beköltözött az orrába, és kellemes emlékeket ébresztett benne.
- Jó reggelt... - mosolyodott el Castle. Kate csak ekkor vette észre, hogy a férfi keze az övén pihen, pontosan úgy, mint az este.
Egész éjjel itt ült, és figyelte, ahogy alszom...?
Azon kapta magát, hogy ő is mosolyog. Feltornázta magát ülő helyzetbe, és elvette a bögrét. A forró ital gőzfelhője halvány fátyollal lengte körül az arcát, és Castle gyönyörűnek látta a nőt abban a pillanatban – ahogy mindig.
Fájdalmas gondolat fogalmazódott meg a fejében, és szívverése felgyorsult. De eldöntötte magában, hogy a döntést Beckettre bízza, bármi is legyen a következménye...
- Kate... - a nő barna szemeit felemelve kortyolt egyet a kávéból, majd várakozón nézett rá. - Ami a tegnap estét illeti... - kezdett bele nagy nehezen. - Ha akarod... Meg sem történt.
Feszült pillanat következett. A nő először összezavarodottan bámult az íróra, aki azonban komoly tekintettel nézett rá. Végül Kate ajkai mosolyra húzódtak, végül halkan elnevette magát.
Esze ágában sem volt meg nem történtté tenni a tegnap estét. Abban a pillanatban – és most is – úgy érezte, hogy az a csók megmentette az életét... Megmentette valamitől, ami talán végleg lerombolná azt a nőt, aki volt, akinek tartotta magát... Azonban valami meg is változott: már nem csak hálás volt a vele szemben ülő férfinek... Mást is érzett iránta, valamit, ami már jó ideje ott volt, de csak tegnap, a csók során jött rá, hogy mit is jelent számára...
- Castle... - szólította meg. Hangja még mindig kicsit rekedt volt, de őszintén csengett: - Meg sem érdemellek... - mondta végül, mire mint egy varázsütésre, az író arca felderült, elmosolyodott, mint egy kisgyermek, mikor cukorkát adnak neki.
- Te a legjobbat érdemled. - suttogta közelebb hajolva a nőhöz. - De be kell érned velem... - tette hozzá, majd elindult a szobaajtó irányába. Kate pedig fejét a falnak támasztva mélyet sóhajtott, és egy hatalmas mosollyal az arcán, fejét csóválva hallgatta saját szívének dobogását...
***
Beckettnek többnyire sikerült elkerülnie az emlékeket azon a reggelen. Lélekben egy falat húzott a csók előtti percben, és nagyon remélte, hogy ami a mögött van, az nem ér el a tudatáig... Többé soha.
Valahol azonban kénytelen volt beismerni magának, hogy nem áshatja el örökké a múltat. Ez a taktika eddig még egyszer sem működött, és ezzel kénytelen is volt szembesülni, ahogy a tükör előtt állva farkasszemet nézett saját magával.
Szeme alatt még mindig látszottak a karikák, haja kócos volt, és hiába igyekezett mosolyogni, úgy érezte, csak saját magát csapja be: a szemben álló alak képén úgy sem változtathat, mert az a kegyetlen valóságot mutatja.
Szedd össze magad...
Ezzel a mondattal sikerült átszakítania a falat. Ismét megjelent előtte az összes borzalmas emlékkép, és szívét szorongató bilincsbe fogta a fájdalom. Szinte már fizikai fájdalom...
Ujjáról lehúzta az aranygyűrűt, és nézegetni kezdte. Torka egyre inkább elszorult, a levegő kezdte elhagyni a tüdejét, és fogalma sem volt, miért kínozza magát, de képtelen volt levenni a szemét a csöppnyi vörös ékkőről...
- Kate! - hallotta a fürdőszoba ajtón túlról Castle hangját, és ijedtében elejtette a gyűrűt. Felkapva a fejét a férfit pillantotta meg az ajtóban. - Minden rendben? - kérdezte aggódó tekintettel. - Túl nagy volt a csend...
Beckett habozott a válasszal. Csend... Hirtelen nem tudta, hogy a csend barát, vagy ellenség... A lelkében ordító fájdalom őrjítően hangosan, mégis némán visszhangzott a fülében, azonban kintről, a külvilágból, a jelenből érkező csend, hogy nem hallotta a férfi hangját, szintén bántotta...
- Jól vagyok. - mondta végül, és egy darabig állta Castle aggódó pillantását, majd az író sarkon fordult, és becsukta maga mögött az ajtót.
Kate lehajolt a gyűrűért, kezébe vette, és ekkor megfogalmazódott fejében a döntés:
Be fogja fejezni, amit Adam elkezdett. Tartozott neki ezzel... Erős marad, és elkapja a gyilkost. Végül is ez a hivatása, erre tette fel az életét...
Azzal Katherine Beckett nyomozó ujjára húzta a jegygyűrűt, és lábát megvetve felkészült arra, hogy szembenézzen a múlt árnyaival...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése