- Beckett. - fordult a férfi a mellette ülő nyomozónőhöz, ahogy beparkoltak a rendőrőrs parkolójába. - Biztos vagy benne, hogy...
- Hogy el akarom kapni azt a mocskot? - fejezte be a mondatot Kate. - Igen, biztos. - szemeiben elszántság csillogott, azonban Castle aggódott. Ismerte már annyira a nőt, hogy ha a fejébe vesz valamit, akkor képes fejest ugrani a legnagyobb veszélybe is különösebb gondolkodás nélkül... És képtelen lett volna még egyszer úgy látni őt, mint tegnap... Olyan gyengének, olyan összetörtnek...
- Rendben. - mondta végül, majd mindketten kiszálltak.
***
- Beckett, te meg mit keresel itt? - fordult Esposito a belépõ nyomozóhoz. Meglepte a felbukkanása, a tegnap történtek után.
- Elkapok egy gyilkost. - mondta fel se nézve a nõ, és a táblához lépett, amin mindössze pár információ sorakozott a lövésrõl: a fegyver típusa, a hely képe, ahonnan a mesterlövész célzott, és Adam Deston, mint áldozat.
- Mi? - Esposito teljesen értetlenül nézte, ahogy a nõ lecsupaszítja a táblát. Szemeit elõször Beckettre, majd Castle-re, majd ismét Beckettre emelte.
Christopher Herbert neve pedig vörös filctollal, bekarikázva került fel a “gyilkos” címszó alá Adam Deston és szüleinek meggyilkolásának ügyében.
- Egy listát említett, nevekkel... - töprengett el Kate. Castle pár másodpercig még figyelte a nõt, ahogy dacolva az elvárt viselkedéssel, hogy a napot otthon tölti és gyászolja az elhunytat, akár egy tigris veti rá magát az ügyre... A férfi képtelen volt leküzdeni az érzést, amely azt súgta neki, hogy ennek rossz vége lesz. Nagyon rossz vége...
Egy mély sóhajjal végül megszólalt:
- Azt hiszem, erre a listára gondolt. - zsebébõl elõvett egy fehér lapot. Beckett értetlen, ugyan akkor számonkérõ pillantására felelve folytatta: - Mielõtt elkaptad, közeli találkozóm volt az öklével... Akkor csúsztatta a zsebembe. - megtapintotta a szeme alatti fájdalmas pontot. A nyomozónõnek csak most tûnt fel, hogy egy kicsit valóban sötétebb ott a bõre, enyhén lilás árnyalatú...
Castle eleinte haragudott az ütés miatt, aztán betudta annak, hogy a férfit valószínûleg legalább annyira meglepte a felbukkanása, mint Adamé õt.
Kate kivette a kezébõl a papírt, és olvasni kezdte a rajta sorakozó öt nevet, majd felírta õket a táblára.
- Valaki elárulná, mi a fene folyik itt? - kérdezte Esposito, bár kezdte elveszíteni a reményt, hogy választ kap.
- Merre van Ryan? - kérdezte Beckett, és szembe fordult Espositoval. Ahogy tekitete kollégája aggodalmas, értetlen és összezavarodott arcára siklott, kicsit lassítva a tempón megszólalt: - Sajnálom. Most nem tudok magyarázkodni. Nem kérhetem, hogy megérts, csak annyit kérek, hogy segíts. - nagyon jól tudta, hogy nem az idõhiány az egyetlen, ami miatt képtelen lenne felidézni az eseményeket és lépésrõl lépésre elmesélni... Csak úgy tudta ezt végigcsinálni, ha az ügyre koncentrált, szívét megkeményítve, lefagyasztva, kizárva belõle minden érzelmet...
Elfojtani az érzelmeket... Ebben jó vagyok... - futott át az agyán, ahogy egy pillanatra szeme sarkából a mellette álló íróra nézett, szíve súlyos dobbanása azonban figyelmeztette, hogy ne zökkenjen ki.
Esposito végül bólintott.
- Mondd meg, mit kell tennem. - Kate szívérõl hatalmas kõ gördült le, majd elküldte a férfit, hogy keresse meg Ryant.
***
- Azt mondta, négyen önként vallanak majd Herbert ellen. - bámulta ismét a táblát Beckett. - Ki a kakukktojás?
Castle homlokát ráncolva nézte a neveket, és az alájuk kiragasztott képeket. Aztán tekintete egyszer csak megakadt két ragyogóan mély kék szempáron...
- Ismerõs... - morogta maga elé, Beckett pedig vadászkutya módjára kapta fel a fejét. Õ is elkezdte nézni a képet, mely fölött ott díszelgett a név: Uriah Geronn.
Egyiküknek sem mondott semmit, de a szemek, az arc ismerõsek voltak. A két csillogó pont, amelyek mint valami varázslat, vonzották a tekintetüket, és nem bírták elszakítani róla...
- Charlene! - kiáltottak fel egyszerre.
- Lehetséges? - kérdezte Castle, és azon kapta magát, hogy ugyan az az izgalom járja át, mint mikor Beckett és õ egy-egy átlagos ügy során egyszerre jönnek rá, ki is a gyilkos... A barna szemek tulajdonosa válaszolt:
- Miért ne? Lenne értelme... - ismét eltûnõdött valamin, azonban most Castle nem tudta követni a gondolatmenetét. Kate egyszerre csak villanó tekintettel fordult felé, arcán mintha az izgatottság mellett az öröm szikrája is feltûnt volna.
- Hát ezért tette! Ezért ölte meg a lányt! Minden összeáll! - kiáltotta, majd mikor feltûnt neki az író értetlen tekintete, elmagyarázta: - Uriah Geronn Charlene apja... Valószínûleg azért változtatott nevet, hogy a lányát védje...
- Herberttõl? - nézett a “gyilkos” címszó alatti névre Rick. Az õ fejében is kezdett tisztulni a köd.
- Pontosan. Ő... Ő azért ölte meg a lányt, mert Geronn-nál döntõ bizonyíték van, és csak így érhette el, hogy a kezünkbe adja...
- Geronn-nak azt kell hinnie, hogy Herbert ölte meg a lányt? - gondolta tovább Castle; figyelmét nem kerülte el, hogy a nõ nem mondja ki Adam nevét... Beckett egy bólintással válaszolt.
Hát ez a különbség a “jó” és a “rossz” oldal között... Katherine Beckett soha nem ölne ártatlanokat azért, hogy bosszút álljon az anyja gyilkosán... - gondolta végig az író. Ugyan akkor a nõ ex-võlegénye nõtt is egy kicsit a szemében: mégsem a semmiért gyilkolta meg olyan kegyetlenül azt lányt...
- Egyedül a pohárnak nincs értelme... - jutott eszébe. - Charlene torkán lenyomtak egy poharat. Ha csak simán meg akarsz ölni valakit, miért nem egy pisztollyal teszed, vagy valahogy úgy, hogy ne szenvedjen?
Beckett is elgondolkodott, azonban rövid úton talonba tette a kérdést. Hát megvan a nyom, amin elindulhatnak... Ismét vetett egy pillantást az ujján csillogó gyûrûre, és lehunyta a szemét.
Annyiszor állt már ennek az útnak az elején... De eddig mindig csalódnia kellett. Érezte, ahogy szívét körüllengi a félelem. Némán gyõzködte magát, hogy ez most más, már látja a célt, látja a végét...
- Kate... El fogjuk kapni. - mondta Castle, mintha csak meghallotta volna a nõ gondolatait, aki hálásan nézett a kék szemekbe, és elmosolyodott.
Csak néztek egymásra... Vágyakozva, csillogó tekintettel, és mindketten érezték a láthatatlan üvegfalat, amely kettejük között húzódott. Beckett szomorú szemeit mélyen az íróéba fúrta, mintha csak azt mondaná:
“Sajnálom...” - mert a falat õ emelte, elzárta magától az érzéseket, elzárta õt is... Így hát ha szavaik és tetteik nem lehettek õszinték, beszélt helyettük a tekintetük, mellyel ha akartak volna, sem tudtak volna hazudni egymásnak – ahogy korábban sem, soha.
***
Az ajtó elõtt álltak. Végül a nõ felemelte a kezét, és bekopogott. Nem sokára egy férfi bukkant fel a küszöbön, ragyogó kék szemeit a párosra emelte.
- Kik maguk? Mit akarnak? - cseppet sem volt szíves a fogadtatás, azonban ezt Kate nem is várta.
- Charlene miatt vagyunk itt. - mondta, és egy pillanatra rémületet látott átsuhanni a fickó arcán.
- Milyen Charlene? Nem ismerõs a név... - a férfi minden igyekezete ellenére ott bújkált hangjában a francia akcentus.
- Mr. Geronn, tudjuk, hogy maga az apja. Charlene meghalt. - folytatta Beckett, azonban ami következett, arra nem volt felkészülve. Uriah szemei megteltek könnyel, arckifejezése, tekintete, egész alakja gyökeresen megváltozott, szinte látszott rajta, ahogy a fájdalom a vállára nehezedik...
Castle nyugtázta magában, hogy a férfinek nem erõssége az álca fenntartása... Mind ennek ellenére a látvány szánalomra méltó és szívszorító volt – akár Charlene holtteste.
- Sajnálom... - tette hozzá Beckett, és megtámasztotta a férfi karját, aki összegörnyedve zokogott. Ebben a pillanatban azonban, akár egy szobor megfagyott. Jéggé vált tekintetét Beckettre emelte, akit már szinte megrémített a látvány.
- Kik maguk? - sziszegte a férfi, teljes mértékig megfeledkezve az akcentusáról, szinte már franciául. Kate nem felelt, Geronn azonban vasmarokkal ragadta meg a jobb kezét, és a gyûrût kezdte nézni, majd indulatosabban megismételte a kérdést: - Kik maguk?!
- Tudja, hogy halt meg Charlene? - szólalt meg ekkor hirtelen Castle. A férfi rémisztõ kék tekintetét az íróra emelte, szinte paranoia csillant benne. - Lenyomtak egy poharat a torkán.
A fickó szája tátva maradt, a paranoia tiszta dühbe, gyûlöletbe fordult. Elengedte Kate kezét, aki egybõl el is húzta azt.
- Herbert ölte meg a lányomat... Õ ölte meg, igaz? Õ ölte meg! - ha létezik suttogva kiáltás, a férfi most így beszélt. Valami azonban azt súgta a nyomozónõnek, hogy ez csak a vihar elõtti csend.
Castle és Beckett összenéztek. Mindketten tudták, hogy hazudniuk kell... Még egy különbség a jó és a rossz oldal között...
Ez Adam ügye, és nem az enyém... - futott át Kate agyán. Végül mélyet sóhajtva eldöntötte: ezúttal nem lesz zsaru... Barát lesz.
- Igen. Christopher Herbert ölte meg. - mondta meglepõen határozott hangon. Hát megoldódott a pohár rejtélye is: ha nekik nem is, Geronn-nak jelentett valamit, ráadásul meggyõzte.
Ez aztán a csavaros ügy. - Castle kezdte úgy érezni, hogy Adam Deston maga volt az élõ Derrick Storm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése