Szomorú Angyalka 2

Az este nyugodtan telt mind Kate, mint pedig a kis Emily számára. Furcsa mód a nő egyre jobban érezte milyen közel áll hozzá ez a kislány. Mióta megszületett benne volt valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés, mikor a karjában tartotta Em-et. Mintha csak egy kedves piciny angyalt tartott volna a karjaiban. Ez volt az oka, hogy Angyalkának becézte. Senkinek nem tetszett, hogy így szólítja. De Kate-nek ez a kislány maga volt az öröm, egy olyan ajándék melyre mindig vágyott, de soha nem adatott meg neki. Egészen fiatal volt még, mikor kiderült, soha nem lehet gyermeke. De mikor Emilyt a kezében tartotta egy pillanatig megfeledkezett erről. Ezen sokáig mindenki csodálkozott, hiszen minden nő, akinek soha nem lehet gyermeke irigy azokra, akiknek megadatik az anyaság. De Kate más volt, teljesen más. Mikor húga elmondta neki, hogy terhes, majd kiugrott a bőréből. Pedig eleinte Sam is félt, hogy vajon miként fogadja majd a nővére… Kellemesen csalódott. Kate szeméből ugyanolyan boldogság sugárzott, mint amilyen boldognak ő érezte magát. A két nővér együtt járt ultrahangra, terhes tornára. S Kate talán több könyvet olvasott el a gyereknevelésről, mint Sam.

Elmosolyodtam, az emlékképeken. Milyen tökéletes minden azóta, hogy velünk van ő. Néztem a járókában egyre nyűgösebben nyújtózkodó kislány felé. Gyorsan elkészítettem neki a tápszert. És megint mosolyognom kellett azon, hogy Sam ismét egy egész hétre való adagot csomagolt Em-nek, pedig csak egy éjszakára jött. A víz lassan forrni kezdett, s apránként kevertem bele a tápszert. Boldogsággal töltött el, hogy megtehetem ezt. Éppen Angyalkát etettem, mikor valami elképesztően bizarr érzés kerített hatalmába. Soha nem éreztem ehhez foghatót, mintha valami nagyon fontos dolgot vesztettem volna el, vagy mintha valamit elfelejtettem volna. De nem tudtam rájönni, mi is lehet az. Mintha kirántották volna alólam a talajt. Meg kellett kapaszkodnom, hogy nehogy karomban Emmel elessek.

Eközben néhány kilométerrel távolabb egy kedves kis faház felé tartott két szerelmes. Az anyósülésen ülő nő, még most sem sejtette, hogy hová is mennek tulajdonképpen, de nem is nagyon tartotta fontosnak, egyszerűen csak jó volt szerelme mellett ülni, és minden egyébről megfeledkezve, a kezét fogni. Ránézett az arcra, melyet annyira szeretett megérinteni, csókolni. Magában elemezte a gyönyörű szemet, a formás ajkakat… De ekkor, valami különöset vett észre férje tekintetében. Arcára soha nem látott döbbenet üt ki. A következő másodpercben még érezte, ahogy az erős kéz az övét szorítja, majd mindkettőjük számára elsötétült a világ. Egy család, melynek tagjai ma reggel még együtt ültek le a nagy körasztalhoz, már nem volt többé.

Nagyon idegesített az érzés, mely egyre inkább erősödött. Angyalka is megérezhetett valamit, mert mozgolódni, és sírni kezdett. Talán átragadt rá az idegességem. Betettem a még mindig síró kislányt a kiságyába, hogy hátha jobban megnyugszik, ha nem tartom a karomban, ilyen idegállapotban. Egyszerűen fogalmam sem volt róla mi történik körülöttem. Néhány perccel ezelőttiig minden rendben volt, majd a semmiből rám tört ez az érzés. Fájdalom, de nem a megszokott értelemben. Nem a karom vagy a lábam fájt, egyszerűen belül fájtam. Minden csontom, minden sejtem. És ha akartam sem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi lehet ez. Ekkor hallottam meg a telefonom halk pityegését. Először azt hittem hallucinálok, majd rájöttem, hogy lehalkítottam a készüléket, hogy nehogy felébressze Angyalkát, ha éppen alszik. Ki a csuda kereshet ilyenkor, néztem az órámra, már elég késő van. A kijelzőn megjelenő szám ismeretlen volt, de valami oknál fogva éreztem, hogy fel kell vennem, pedig soha nem szoktam felvenni, ha nem ismerem a telefonszámot. Nagy levegőt véve nyomta le a fogadás billentyűt.

-         Kathrine White! – szólam bele a kagylóba

-         Jó estét kisasszony! Elnézését kérem, hogy ilyen későn zavarom. De a húgáról van szó…

-         Mi történt Sammel? – egyszeriben megértettem, hogy mitől fogta el az a szörnyű, idegtépő érzés. Valami baj történt Sammel. Ekkor eszembe jutott egy emlék: még egészen kicsik voltunk. Otthon tanultam, Sam pedig elment a barátaival valahová. Már nem is emlékeztem rá. És miközben a matek példák fölé görnyedve próbáltam rájönni 2x2 miért 4? Ugyan ez az érzés volt… döbbentem rá. Sam a kis patak felett átívelő hídon szórakozott a barátaival, mikor véletlenül meglökték, s a korláton át a vízbe zuhant. Nem történt baja, de mikor hazaért csurom vizesen, vérző szemhéjjal rájött, hogy mi történt. – Kérem uram, mondja, hogy nem történt semmi a húgommal! – kiabáltam a telefonba. De először nem érkezett válasz. Ekkor jöttem rá, hogy valami nagyon rossz dolog történt.

-         Attól tartok hölgyem… - kezdte a férfi a vonal túloldalán, de én azt kívántam bár ne fejezné be a mondatot. Bár megcsörrenne az ébresztőórám és kiderülne, hogy csak képzeltem ezt az egészet. -…be kell jönnie a korházba. – ó istenem tudtam, bár ne lett volna igazam. De azt nem mondta, hogy nem él… Talán - Azonosítania kell a húgát… - először fel sem fogtam, hogy mit mondott.

-         Hogy mit kell csinálnom? – kérdeztem értetlenkedve, mintha elmebajos lennék, vagy talán siket. Persze minden szavát értettem, de mégsem akartam elhinni. Nem, ez nem történhet meg…

-         Be kell jönnie, hogy azonosítsa a testvérét. – ismételte meg a férfi a vonal túlsó végén.

-         Neeeeeeeeeeeeeee! – üvöltöttem a telefonba. De nem kezdtem el zokogni vagy hasonlók, csak próbáltam felfogni a hallottakat. Nem hallottam ezután mit mondott a férfi, csupán néhány szófoszlány jutott el a tudatomig… Autó… részeg… nem tudták megmenteni őket

-         Hogyan? – tértem magamhoz – Mindketten meghaltak? – ekkor hosszú percek óta először néztem a kiságy felé. Mi lesz vele, ha az édesanyját és az édesapját egyszerre veszette el. Ekkor, mintha csak a lábaim vittek volna, a kiságyhoz léptem – továbbra is kezében tartva a telefont – és kiemeltem Emilyt. Az apró teremtés azonnal megnyugodott, piciny fejét vállamra hajtotta. S néhány másodperc múlva, már nyugodtan szuszogott.

-         Igen kisasszony sajnálatos módon mindketten életüket vesztették.

-         És mi lesz a kislányukkal? – kérdeztem, ismét a telefonra figyelve – Mi lesz Emilyvel?

-         Volt gyermekük? – kérdezte döbbenten a vonal másik végén a férfi

El kell magyaráznom neki! Emily… Nem eshet baja, neki nem az életem árán is megvédem, soha nem hagyom el. Most ez a pici lány tartott a talajon, ha ő nem lett volna, bizonyosan összeomlok. De nem tehetem meg, mert a Angyalkának nagyobb szüksége van rám, mint valaha.

-         Igen, van egy lányuk. Emily Brennen. És szeretném, ha nálam maradhatna. – suttogtam a telefonba, mert megéreztem, hogy karomban a kislány apró teste egyre nehezebb. Talán el tud aludni. Istenem de jó lenne. Nem kellene végigélnie ezt az egész borzalmat.

-         Sajnálom kisasszony, ezt nem az én tisztem eldönteni. A feladatom az volt, hogy közöljem önnel a szörnyű hírt. És megkérjem, hogy amennyiben ehetősége van rá, mihamarabb jöjjön be a kórházba, hogy azonosíthassa a húgát. – mondta ridegen a férfi

-         Természetesen. – válaszoltam én is ugyanolyan kimért hangon, mint beszélgetőpartnerem. Ekkor eszembe jutott valami… David – David… David családját értesítették már?

-         David, akkor valószínűleg így hívják a férfit, aki az autót vezette. – valószínűleg? Kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat – Hogy érti azt, hogy valószínűleg?

-         Asszonyom nem áll szándékomban még ennek is kitenni önt.

-         Nem tudni akarom!

-         Mindkét test szinte a felismerhetetlenségig összeégett. A húgát a pénztárcájában talált igazolványok alapján azonosítottuk. – mondta egy levegővétellel

-         Hogy micsoda? Nem ez lehetetlen… az én testvérem…. Jajj ne Istenem! Kérlek, mondd, hogy nem igaz. – teljesen megfeledkeztem a karomban félálomban lévő kislányról. S hangos kiabálásomra felriadt. Ismét sírni kezdett…

-         Hölgyem, meg tudná mondani az elhunyt férfi teljes nevét és lakcímét, illetve, ha tudja a szülei nevét és telefonszámát? – szólalt meg a férfi a vonal másik oldalán.