Várni mindig nehéz. Talán a legnehezebb dolog az életünkben. De gyakran a legszebb, legboldogabb pillanatokra kell várni a legtöbbet, és ha sikerül és türelmesek vagyunk, akkor rá kell jönnünk, hogy megérte várni. Az idő rohan. Elrohan fejünk felett és nem vesszük észre a legfontosabbat. Azt hisszük, hogy ha minden pillanatot élvezünk, akkor szebb lesz az életünk. De egy idő után már görcsösen keressük a boldogságot és ez felemészti még azt is, ami már kijutott nekünk. Élvezzük a nap minden egyes percét, de ne akarjuk túlhajszolni. Élvezzük a nap sugarának érintését, a hideg szellő simogatását, a friss virágok illatát, de ne álljunk ki a napra, mert megéget. Ne menjünk ki a viharba, mert elsodor. És ne bújjunk bele a virágba, mert eltelünk az illatával és soha többet nem fogjuk ugyanúgy érezni…
Várnunk kell minden egyes pillanatot, amivel az élet megajándékoz minket. Várnunk kell minden egyes apró jelre, apró érintésre, kellemes szóra. És amikor meghalljuk a szavakat, megérezzük az érintést, akkor tudni fogjuk, hogy ez volt az, amiért érdemes volt élni… amire érdemes volt várni…

2012. június 10., vasárnap

Szomorú Angyalka 4


Másnap reggel, miután néhány óra alvás után az óra csörgésre ébredtem, akkor mégis el tudtam aludni… Oldalamra fordulva néztem a rózsaszín kiságy felé… Halvány fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogok bemenni a kórházba Emilyvel. És még David szüleit is fel kell hívnom, még mielőtt Angyalka felébred.
Lábujjhegyen osontam ki a szobából, telefonnal a kezemben. 7:30 láttam meg a készülék kijelzőjén. Ilyenkor már biztosan fenn vannak. Már éppen beütöttem minden számot, mikor rájöttem, hogy ezt mégsem telefonon keresztül kell közölnöm Mary nénivel és Paul bácsival. Majd végül mégis megnyomtam a zöld gombot… Kicseng…
- Booth lakás! – vette fel Mary néni a telefont
- Csókolom Mary néni. Kate vagyok, Samantha nővére… Itt van nálam Em, és szeretném kérdezni, hogy átmehetnénk-e egy órácskára… Angyalka biztosan nagyon örülne neki.
- Persze, gyertek csak át! Mindig nagyon örülünk Emnek, de ez most hogy jutott az eszedbe, nem nagyon szoktál átjönni… Főleg akkor nem, ha Em veled van. – értetlenkedett Mary néni
Hirtelen fogalmam sem volt arról, mégis mit kellene mondanom neki.
- Most így alakult, és már olyan régen beszélgettünk, talán Angyalka keresztelőjén. Bocsánat Emily keresztelőjén. – néha már teljesen megfeledkezem arról, hogy nem Angyalka az igazai neve, számomra mindig az marad, egy gyönyörű szép kis angyal.
- Rendben gyertek nyugodtan, minket nem zavartok, el eszünk egy picit a kertben, sütök valami finomat. – ekkor már tényleg nem jött ki hang a torkomon… a sírás kerülgetett, de nem uralkodnom kell magamon, nem lehetek gyenge. El kell mondanom neki, de nem telefonon. – Rendben, köszönjük! – erőltettem nyugalmat a hangomra – kb 1 óra és ott leszünk, majd letettem a telefont.
A beszélgetés után rögtön mentem vissza a hálóba, ahol Em aludt. Mikor megláttam, nem hittem el Sam panaszait, hogy minden reggel sírva ébred. Már most is ébren volt, s nagyokat kacagott az ágya felett lógó mókuskáknak. Gyengéden emeltem fel, majd tisztába tettem, felöltöztettem és a konyhában megkapta a szokásos reggeli tápszeradagját. Én semmit nem tudtam enni, egy falat sem ment volna le a torkomon. Azon aggódtam, hogy mégis hogyan fogom elmondani… ha még magamban sem tudom kimondani. Mary néniék nem laktak messze az én lakásomtól, így nem ütem autóba… Az a furcsa érzésem támadt, hogy jobb ha nem. Soha nem éltem a vezetéstől, már az első órámon is agyon dicsért az oktató. De a tegnapi események után nem szívesen ültem volna be a volán mögé. Babahordozó kendőbe tekertem Angyalkát és elindultunk a járdán. Minden kis apró nesztől összerezzentem, elég volt egy duda, vagy a fék csikorgásának a hangja. Akkor jöttem rá, hogy ez így nem lesz jó, mikor a zöldet jelző villanyrendőr kattogására világbajnokokat megszégyenítő módon ugrottam a magasba. Természetesen az én nyugtalanságom Emre is átragadt, halkan nyöszörögni kezdett. Szinte észre sem vettem és már az ismerős ház előtt álltunk. Minden olyan nyugodt és békés volt, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Mintha a következő pillanatban Sam kirohanna a kapun, Daviddel az oldalán. De ez már soha nem fog megtörténni, próbáltam magamban tudatosítani. Sam és az én számomra ez a ház kicsit olyan volt, mint az otthon. Mikor a szüleink meghaltak David szülei gyerekeikként szerettek minket. S habár ekkor már mindketten felnőtt emberek voltunk, nagyon jól esett „egy kis szülői gondoskodás”.
A kapun belépve a kerti asztalon vagy négy féle sütemény sorakozott. – Csak összedob egy kis sütit4 – gondoltam magamban Mary nénire célozva. Anya süteményén kívül nem ettem ennél finomabbat. Ekkor jelent meg a verandán Mary néni és Paul bácsi és mindketten olyan kedvesen mosolyogtak, Mary néni pedig máris nyújtotta kezét kis unokája felé. Ebben a pillanatban bármely Földön élő emberrel helyet cseréltem volna. Mikor Mary meglátta kisírt szemeimet és unokája nyugtalanságát, a mosolyt mintha letörölték volna az arcáról. S attól féltem, soha nem fogom többé mosolyogni látni. Nem szólt egy szót sem, csak földbegyökerezett lábbal bámult felém.
- Csókolom! Mary néni, hogy van? – próbáltam udvarias lenni. Mikor Paul bácsi is rájött, hogy valami nincs rendben, azonnal a kerti asztalhoz kísérte feleségét. Én is követtem őket és leültem velük szembe.
- Mary néni, Paul bácsi… - itt megbicsaklott a hangom – Valami nagyon fontosat kell elmondanom önöknek…. Tulajdonképpen még én sem fogtam fel, magam sem tudom elhinni… De tegnap baleset történt… - tudtam, már nincs  visszaút, el kel mondanom mindent. Mary néni már előzőleg is elég fehér arca, most egészen olyan volt mint a fal. De nekem végig kellett mondanom… - David és Sam…. Meghaltak. – az utolsó szónál nem tudtam a két idős ember szemébe nézni. Ismét kitört belőlem a zokogás… Néhány perccel később mikor már jobban voltam felnéztem a velem szemben ülő idős házaspárra, akik még mindig megkövült arccal figyelték minden rezdülésem. Talán abban reménykedtek, hogy csak tréfálok, hogy a következő másodpercben felnevetek… De nem így történt. Halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene most mondanom. Percekig ültünk egymással szemben, némán. A két szülő egy szót sem szólt, csak meredten bámultak rám, akár egy ufóra. Szerencsére Em sírni kezdett.
- Nem gond, ha megetetem, már nagyon éhes lehet, reggel evett utoljára.
- Majd én! – szólalt meg Mary néni – Már csak ő maradt nekem a kicsi fiamból. - Leoldottam magamról a babahordó kendőt, majd odaadtam Emet, a cumisüvegével együtt.
- Mi lesz vele? – kérdezte Mary néni a kisbabán felejtve tekintetét
- Igazából, arra gondoltam, hogy magamhoz venném. Nekem nem lehet gyermekem és Emilyit nagyon szeretem, bármit megtennék érte. – öntöttem ki a szívem, amit később meg is bántam.
- Nem gondolod, hogy a rokonainál kellene maradnia? – nézett rám szemrehányóan Mary
- De hiszen én is a rokona vagyok. Többet voltam vele mint maguk, minden rezdüélését ismerem. Sehol nem lenne nálam jobb helyen. Van jó munkahelyem, bármit megadhatok neki…
- Igen bármit, kivéve a szeretetet… Te arra képtelen vagy… - vágott a szavamba. Először fel sem fogtam, hogy miket mond. A nő, akit 22 éves koromtól anyámként szerettem és tiszteltem, el akarja venni tőlem Angyalkát.
- Tudja mit? – emeltem fel én is a hangom – Ha háborút akar, ám legyen. De eőre szólok, é soha nem adom fel. A végsőkig küzdeni fogok. Megígértem neki és magamnak is.
- Jó! Akkor majd a bíróságon találkozunk! – kiabálta Mary néni. Na az volt az amire nem számítottam.
- De addig Em náam marad, mert az anyja a halála előtt rám bízta. – Majd egyetlen szó nélkül elvettem Angyalkát a nagyanyjától… Visszatettem a hordozókendőbe, majd köszönés nélkül távoztam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Néhány perce tudták meg, hogy a gyermekük meghalt, erre már perre fenyegetnek? Mi történik itt? Az egész világ a feje tetejére áll? Már semmi sem biztos, ugye Angyalka? Simogattam meg a kislány kezét. Nagy barna szemeit az enyémbe fúrta, mintha kérdezni akarna valamit. Majd elkapta a tekintetét és lágyan megsimogatta a kezemet.

1 megjegyzés:

  1. Júúj!!Milyen gonosz volt a nagyi!! :( Nem a kislány érdekeit nézte :( Önző!Megértem,hogy az unokája,de akkor sem kellett volna így megbántania azt az embert,aki ennyire szerette!Ilyen álszent lenne?Nagy a cél,de attól még ez akkor sem volt fair :/ Remélem hamarabb folytatod,mint előtte :) Szuper volt!Köszi :)

    VálaszTörlés