Castle Season 5 Episode 1 part 1

Először is leszögezném, hogy ilyen jó évad nyitót még nem láttam... Izgalmas volt az első másodperctől az utolsóig. Az elejét végignevettem, a közepén sírtam és a végén lerágtam a körmömet. Hihetetlen epizód volt, lenyűgözött.

De most nem az véleményemről kellene beszélnem. Inkább el kellene mondanom, mi is történt.

Az egész évad a korábban belinkelt videóval indul. Castle ébredése, keresi Beckettet... S talán azt képzeli megint csak álmodta. De végül Kate megjelenik egy szál ingben, két kávésbögrével a kezében. Egy kicsit mindketten zavarban vannak, de olyan tündériek.Megbeszélik, hogy mindketten élvezték a dolgokat... ANNYIRA CUKI...  De mint mindig, most is történik valami, amire egyikük sem számít. Csukódik egy ajtó, és meghalljuk Martha hangját, akinek ha minden igaz Haptons-ban kellene lennie. Egy igazán tündéri jelenet, mikor Castle beküldi Beckettet a szekrényben. A nő először nem hisz a fülének "Are you serious?" De Caste nem viccel, s ami kis kócos hajú ex nyomozónk a ruhák közül készük kinyírni Castle-t a tekintetével. Martha természetesen kopogás és mindenféle egyéb udvariaskodás nélkül ront a szobába. Kiderül, hogy Alexis is a lakásban van, és nem a egjobb állapotban. (Emlékeztek, bankettre ment! Nem hiszem hogy nem ivott egy kortyot sem... :D) Az író ekkor veszi észre a nő melltartóját a földön, de menti a menthetőt és kitessékeli anyját a szobából.

És ismét egy tündéri jelenet, a konyhában Alexis, Castle és Martha. És igazam volt Alexis borzalmasan fest...  Próbálja összeszedni a gondolatait, hogy mi is történt az este, és persze a fejét fájlalja. Eközben Kate megpróbál kisurranni, anélkül, hogy a család két nőnemű tagja észrevegye és ebben Castle is nagy mértékben segítségére van. Végül egy hatalmas mentés után sikerül észrevétlenül kiosonnia.

Persze Castle nem hagyhatja szó nélkül a nő távozását. Így a következő jelenet már Beckett lakásán játszódik. Csengetnek, Bechett ajtót nyit és ki áll az ajtónkban, hát a mi szép szemű krimiírónk. Kate persze rögtön kérdőre vonja, hogy miért zavarta be a szekrénybe, de a mókás vitát kopogtatás zavarja meg. Az ajtóban Ryan áll. Egy pillanatra egyiküknek sincs fogalma arról, hogy vajon most mit kellene csinálni, Majd ismét lejátszódik, a "Bújj el!" jelenet. Annyi különbséggel, hogy most Beckett kérleli a férfit, hogy rejtőzzön el. Persze Castle nem hagyja magát egykönnyen. Azzal érvel, hogy van rajta nadrág... XD Majd a nő végül beadja a derekát, de Castle lelkére köti, hogy nem viselkedjen idióta módjára "Persze ha képes vagy rá" teszi még hozzá és ajtót nyit. Persze Rayen rögtön szóvá is teszi Castle jelenlétét... Mire egy rendkívül frappáns válasz érkezik: "I just walked in the neighbor... hood" Abszolút nem feltűnő... :D

Folyt köv.

Bocsi, de megyek aludni, mert itt már mindjárt éjfél... :D Holnap ígérem folytatom

Sziasztok! 

Megünnepelvén a blog újraindulását, egy kisebb újítást vezetünk be... Mint gondolom sokan tudjátok ma este 10 órakor startol a Castle 5. évada.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy élőben tudom nézni. Ezért arra gondoltam, milyen jó lenne ha ti holnap reggel tudnátok, hogy mi is volt a részben... (Persze aki felkel hajnali 4-kor, az más tészta, nekik ez nem lesz újdonság) 

Sophie-val közösen arra jutottunk, hogy nyitunk egy "Hogy is volt?" részleget. Megpróbáljuk az 5. évad folyamán folyamatosan frissíteni. Elképzelésünk szerint néha kedves írótársamtól, néha pedig tőlem kaptok egy kis összefoglalót az új epizódokról. És amennyiben időnk engedi a korábbi részek tartalmát is frissítjük.

Egy kis előzetes, csak hogy felcsigázzunk titeket:

Sophie: A véletlen műve

  Sziasztok! Ez a ficc a www.drcsont.hu oldal FanFictionFight - Olympic Games című pályázatára készült, és egy olimpiai sportot kellett tartalmaznia. Kicsit komikus hangvételű, mert mikor elkezdtem írni, még csak az idősík volt meg és annyi, hogy lesz benne stresszlabdabolt - ezt ugyanis megálmodtam... Jó szórakozást hozzá!


Ajánlás: o.n.-nak, hogy boldog legyen a szülinapja, és minden napja úgy egyáltalán, mert megérdemli és mert szeretjük! (:

- Ó... - jelentette ki sokat mondóan Cam, ahogy csípőre tett kézzel állt a maradványok felett. - Hát ez gond. - fejtette ki bővebben a véleményét.
- Mi a gond? - lépett mellé idegesen az FBI ügynök, aki az öltönye mellett viselt feltűnő színű zoknival és nyakkendővel fejezte ki lázadó mivoltát.
- Ez a hulla csontig leégett. Én pedig patológus vagyok, nem antropológus. - magyarázta meg Dr. Saroyan a probléma forrását. Booth értetlenül nézett rá, ezért hozzátette. - Dr. Keifernek balesete volt, úgyhogy jelenleg csontszakértő nélkül maradtunk.
- Dr. kicsodának? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel a férfi, amire Cam egy szemforgatással válaszolt.
- Tudom, hogy nem érdekel, hogy mi történik a hullával, miután elviszik a helyszínről...
- Pontosan! Úgyhogy ne is részletezd. Vannak a kancsik, meg vagyok én, aki nyomoz...
- Meg én, aki két szék között esik a pad alá... - szúrta közbe lemondóan a boncnok.
- Pontosan. - vigyorodott el szélesen az FBI ügynök, és egy pillanatig tartó hálás pillantás küldött a nő felé.

Camille Saroyan és Seeley Booth nagyjából fél éve dolgoztak együtt, mióta a férfit New Yorkba helyezték, nem sokkal az után, hogy a patológus otthagyta a rendőri hivatást. Rendszerint először együtt megvizsgálták a tetthelyet, Cam foglalkozott a hullával, Booth pedig az élőkkel. Kiegészítették egymást, mint egy igazi csapat. Aztán a nő visszavonult a laborba, az ügynök pedig a terepen folytatta a munkát, de mégis olyan volt, mintha együtt nyomoznának, noha a férfi soha nem ismerte volna el a nő munkáját, mert nem értett hozzá - és ezt még kevésbé ismerte volna el.

- Elnézést! - jelent meg egy férfi feje az ajtónyílásban. - Véletlenül hallottam, miről beszélnek... - Booth és Dr. Saroyan összenéztek.
- Maga meg hogy kerül ide? Ez egy lezárt tetthely... - jegyezte meg az FBI ügynök.
- Igen, azt látom... - húzta el a száját a férfi, ahogy a megfeketedett maradványokra nézett. - Igazából én tudok...
- Hogyan jutott be ide? - kérdezte mostmár Cam is, és gyanakvó tekintettel fürkészte a férfi arcát.
- Hát... Nem tudom, maguk miért gondolják, hogy azok a sárga, tetthelyet lezáró szalagok meg tudják akadályozni, hogy civilek is bejussanak, ha egyszer a filmekben is mindig átbújik alattuk valaki... - a nyomozópáros láthatóan nem számított ilyen válaszra, ezért pár másodpercig csak megkövülten bámulták a beszélőt, akinek így végre alkalma adódott kifejteni, miért is van itt.
- Szóval hallottam, hogy nincs antropológusuk. - Dr. Saroyan megrökönyödve bámulta a fickót, mint aki nem hiszi el, hogy az illető ismeri az "antropológus" szó jelentését. - Ami azt illeti, én ismerek egyet.
- Oké Camille, akkor ez a te asztalod. - jegyezte meg kiábrándultan Booth, ahogy felocsúdott az első meglepetésből. A nő bűbájosan negédes mosolyt villantott a távozó FBI ügynök felé, majd perzselő tekintetét a betolakodó fickóra emelte.
- Szóval ki a fene maga? - kérdezte minden fajta udvarias gesztust mellőzve.
- Thomas Shephard, szolgálatára.

***

- Szóval ez a hulla egyenesen New Yorkból pottyant ide? - kérdezte lelkesen Dr. Hodgins, ahogy megközelítette a koromfekete csontvázat.
- A "pottyant" helytelen kifejezés, mivel szállították, és a repülő biztonságosan ért földet, a maradványok pedig sértetlenek. - helyesbített Zach, a bogár-turkász nem kis bosszúságára.
- Kérem, lépjen el a csontoktól, Dr. Hodgins! - érkezett meg a Jefferson intézet legkiemelkedőbb antropológusa, Dr. Temperance Brennan. Jack először vitatkozni akart, de végül lenyelte sértettségét - egészen addig, ameddig tekintete meg nem akadt Zach önelégült vigyorán.
- Ha a kockafejű maradhat, akkor én is! Nem minden nap akad a hálónkba ilyen friss holttest... - azzal karba tett kézzel megállt a maradványok mellett.
- Maradhat, és megfigyelheti a munkámat, amennyiben nem akadályoz engem, vagy Mr. Addy-t. - határozott Dr. Brennan, majd a csontok fölé magasodva kiadta a további utasításokat. - Kérem, lépjen hátra három lépést, és ne mozduljon!
- Na jó, ebből elég! - mordult Jack, és sarkon fordult.
- Várjon, Dr. Hodgins! - kiáltott utána Brennan, mire a bogaras perzselő tekintettel megprödült. - Van itt valami, ami érdekelheti...
Brennan egy kicsi fém pálcával megpiszkálta az áldozat fogát, melyből egy apró, barnás-fekete valami hullott ki, egyenesen az alá tartott óraüvegre. A nő átnyújtotta az anyagot Hodginsnak, akinek ez minden figyelmét lekötötte - láthatóan már nem is foglalkozott mással, korábbi sérelmeit beleértve.
- Szívesen! - kiáltott utána Zach, ahogy a bogaras kiviharzott a teremből, hogy máris nekikezdhessen az idegen anyag vizsgálatának.
- Az áldozat nő, a harmincas éveiben. Több összeforrt törés, zúzódás nyomait látom a csontokon, ezek egy része kamaszkori eredetű lehet. - kezdte a csontok vizsgálatát Dr. Brennan. - Az orsócsont a singcsonthoz képest feltűnően visszamaradt a növekedésben, ez különös.
- Nem annyira. - szólt közbe Zach. - Jellemzően a tornászoknál megfigyelhető elváltozás, melyet a radius, vagyis az orsócsont fokozott megterhelése okoz. Kamasz korban ez a gyermekkori csontnövekedést biztosító terület részleges elhalásához vezethet, így az ulna, vagyis a singcsont növekedési üteme aránytalanul gyorsabb lesz.
- Köszönöm Mr. Addy. - mondta Brennan, az elismerés legkisebb szikrája nélkül a hangjában. - Én is tudom, mi a radius és az ulna. - Zach kissé előrebigyesztette ajkait. - Mindazonáltal hasznos információkat tárt fel. Honnan származnak az ismeretei? - a gyakornok arca felderült, és készségesen válaszolt a kérdésre, noha sejtette, hogy a doktornő csak arra kíváncsi, miért nem volt ő birtokában eddig ezeknek az információknak.
- Volt egyszer egy tornász barátnőm.
- Neked volt barátnőd?! - hallatszott a meglepett kiáltás az ajtónyílásból, melyhez Hodgins gunyoros vigyora társult. Miután bezsebelte Zach szúrós pillantását, és az eseményekre fel sem figyelő Dr. Brennan viselkedését is nyugtázta, tovább indult, hogy folytassa a fogból kiszedett valami vizsgálatát.

***

- Az áldozat tornász.
- Volt.
- És ennyit sikerült kideríteni? - morgolódott Booth.
- Egyelőre. - bólintott Cam.
- Tornász... Mégis mi más lehetne, a Veterán Tornászok Negyvenhetedik Találkozóján?!
- Rendezvényszervező, popcornárus, ajándékboltos... - sorolta Dr. Saroyan. Arcán az idegesség legkisebb jelét sem lehetett felfedezni sőt, láthatóan jól szórakozott a puffogó FBI ügynökön. Ekkor a kedélyes társalgást telefoncsörgés szakította félbe.
- Saroyan! - szólt bele a telefonba a tövényszéki patológus, majd nagyokat bólintott, és egy "köszönöm" kíséretében letette a telefont.
- Megvan az áldozat személyazonossága! - Booth megkönnyebbült sóhajjal fogadta a végre számára is hasznos információt. - A neve Tiffany Berg, harminchét éves. És ezt kapd ki, veternán tornász!
- Nagyszerű! - ujjongott tettetett lekesedéssel Seeley. - Akkor már csak körbe kell kérdezni egy rakat embert, hogy mégis ki látta errefelé...

Amilyen hosszú és unalmas feladatnak tűnt ez elsőre, annál gyorsabban ment. Az FBI ügynök úgy döntött, ketten gyorsabban haladnak, így szétváltak Cammel, és bevették magukat a Találkozóra összejött embertömeg forgatagába.
A Találkozó Booth szemszögéből tulajdonképpen fölösleges felhajtásnak tűnt akörül, hogy néhány kiöregedett tornász keseregjen a korral odalett hajlékonyságán... Ennél azonban sokkal többről volt szó. Az ötnapos rendezvény minden napján újabb és újabb műsorok, vetélkedők és előadások várták az arra tévedőket. Fiatal tehetségek mutatták meg, mit is tudnak, és a veteránok sem ellenkeztek, ha - mostanra kicsit megkopott - tehetségüket bizonygathatták.
Így aztán a Találkozóból össznépi esemény lett, melyen a jelenlegi illetve egykori sportolók jól érezték magukat, az árusok és a szervezők sokat kerestek - a jónép pedig szórta a pénzt.

Az áldozat képének körbemutogatása hamarosan eredménnyel járt - az egyik veterán, aki futólag ismerte Tiffanyt tegnap estefelé látta kijönni egy fakunyhóból, melyet egészen a Találkozóra kijelölt terület peremén állítottak fel.
Cam így aztán - kihasználva, hogy gyökeresen részt vehet a nyomozásban - ahelyett, hogy szólt volna Boothnak a megszerzett információról, elindult felkeresni a bódét.

A nő óvatosan megkocogtatta a korhadt fa ajtót, amely hangosan nyikorogva résnyire feltárult. Dr. Saroyan úgy döntött, beengedi magát.
- Hahó! Van itt valaki? - kiáltotta, ahogy belépett a kísértetiesen félhomályos helyiségbe. Minden felé gyertyák égtek, egy kis asztalkán ijesztőbbnél ijesztőbb tárgyak álltak, például csirkelábak, levágott békafejek, vagy halványan csillogó, üvegbe zárt csiganyálka. Cam gyomra bukfencezett egyet a látványtól.
A szoba fa padlódeszkáira középen egy hatalmas pentagram volt rajzolva krétával. A nő hátán futkosni kezdett a hideg, és komolyan fontolgatta, hogy ezt a kihallgatást mégis inkább Booth-ra hagyná...
- Gyere, gyere! - rikácsolta hirtelen egy hang, melytől Cam akkorát ugrott, hogy félő volt, az érkezésnél beszakad a padló. A füzérek alkotta függöny mögül, mely a másik helyiséget határolta, egy tipikus banya-alkatú, görbe hátú, rémisztő idős hölgy lépett elő.
- Üdv! A nevem... - kezdte volna a bemutatkozást a patológus, csakhogy a boszorkány közbevágott.
- Mááár mindent tudok rólad, kedvesem! - károgta, miközben a nő körül sündörögve meglehetősen feltűnően leolvasta annak névjegykártyáját. - Te Camille Saroyan vagy! Az aurád pedig... - hirtelen a pentagram közepére rántotta szerencsétlen Camet. - Türkiz!
A banya bősz hümmögésbe fogott, a patológus pedig meglepődött annyira, hogy vagy egy percig csak hallgasson. Végül megköszörülte a torkát, és feltette az első, de annál relevánsabb kérdést.
- Elnézést, de ki maga?
- A nevem Mathilda! Hivatásos boszorkány vagyok! De ne mondja, hogy erre nem jött rá magától, kis butus... - fogatlan vigyor kíséretében megkocogtatta Dr. Saroyan kobakját hosszú, mocskos körmeivel, bár ehhez nyújtózkodnia kellett.
- Milyen varázslat érdekelné? Palackba kell zárni valakit? Esetleg megcsókolta a békát, de nem lett belőle herceg? Vagy valaki elátkozta...?! - az utolsó mondattal Mathilda szemei akkorára nyíltak, mint egy ping-pong labda, Cam azonban bőszen tiltakozni kezdett.
- Nem, nem és remélem, hogy nem... Igazság szerint engem Tiffany Berg tegnapelőtt esti látogatása érdekelne.
- Tiffany... Á, megvan! - a banya szája sejtelmes mosolyra húzódott, majd két ujjával állát kezdte vakargatni. - Többször járt már itt. Ki akarta tanulni a mesterséget...
- Miféle mesterséget? - vonta össze szemöldökét Cam.
- Hát a boszorkányságot! - kiáltott fel élesen Mathilda.
- És nem tudja véletlenül, hogy miért?
- Dehogynem! Azt hiszi, csak úgy ok nélkül osztogatom a tudományomat?! Bosszút akart állni valakin... - dörgölte össze két mocskos kezét a banya.
- Bosszút? Kicsodán?
- Azon a nőszemélyen, aki ellopta a szerelmét... - suttogta titokzatosan Mathilda, majd egy rémisztő nevetés kíséretében visszahúzódott a hátsó helyiségbe. Cam úgy döntött, nem követi.

- Jó napot, a nevem Seeley Booth kü... - kezdte volna a szokásos szöveget a férfi, ahogy belépetta bódé ajtaján, azonban a mondat közepén elakadt. - Te jóságos Isten! Mi a fene ez a hely?!
- Óóó, maga az? - nevetett fel jókedvűen az ajtónyílásból Thomas Shephard. - Ez itt az én büszkeségem!
- De mi a nyavalya ez a sok... Izé?! - kérdezte Booth ahogy levett a polcról egy rózsaszín, gumiból készült valamit.
- Hát stresszlabdák! Ez egy stresszlabdabolt! - az FBI ügynök tisztában volt a szó jelentésével, de nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik... Gyorsan összekapargatta megmaradt IQ-ját, és belefogott a kérdezősködésbe.
- Azt mondták nekem, hogy maga ismeri Tiffany Berget.
- Igen, igen ismerem... - felelt Shephard, majd kicsit halkabbra fogta a hangját. - Magunk közt szólva, elég jó az ágyban!
- Meghalt. - jelentette ki Booth. A fickó arcáról lefagyott a mosoly.
- De hát... Hogyan? Mikor? - kérdezgette elfúló hangon.
- Tegnap reggel találták meg a holttestét. Valószínűleg előbb megölték, majd felgyújtották. - Shephard elborzadt. Ekkor azonban egy éles, mézesmázos visítás hallatszott a bódé másik helyiségéből.
- Drágám! Jössz már?
- Mindjárt megyek, Gumimacim! - kiáltott vissza a stresszlabdaboltos. - Az asszisztensem, Hetty.
- Ahogy látom, elég jó viszonyban vannak. Talán házasok?
- Dehogy! - kiáltott fel szinte ijedten Tom. - Csak tudja... - kacsingatott az ügynökre.
- Ááá, értem... Ő is jó az ágyban! - kacsintott vissza Booth, minden őszinteség nélkül.
- Ha megbocsát, most mennem kell. Tudja, a nőket nem szabad megvárakoztatni! - azzal elindult az ajtó irányába. Ekkor azonban telefonjának hangos csörgése szakította félbe a cseppet sem idilli pillanatot. De Thomas Shephard nem olyan fajta ember volt, aki ilyen aprósággal zavartatja magát. Thomas Shephard ilyen fajta ember volt:
- Ó, ez biztosan a nőm lesz! Megtenné, hogy felveszi? - azzal Booth kezébe nyomta a telefont, és elviharzott. Az FBI ügynöknek először esze ágában sem volt megtenni ezt az "apró" szívességet, de aztán valahogy megsajnálta a stresszlabdaboltos "nőjét"...
- Haló, egy pil... - kezdte volna, de azonnal félbeszakították.
- Maga ki? - Booth kissé összezavarodott, így úgy döntött, visszavág.
- Maga ki?
- A hangjának mélységéből azonnal rájöttem, hogy maga nem Tom. Az ő larynx-felépítése egészen más, a hangszalagjai rövidebbek, következtetésem szerint az ádámcsutkája is jóval kisebb lehet, mint a magáé.
- Mi baja van az ádámcsutkámmal, Okostojás? - kérdezte  Booth tökéletesen értetlenül, majd körbenézett. Hihetetlennek tűnt, hogy valaki pusztán a hangja alapján ennyi mindent összehadováljon.
- Az "okostojás" jelző legtöbb esetben negatív, a tudálékosságra, szükségtelen okításra hajlamos emberekre használják. Ezt egy könyvben olvastam. - hallatszott ismét a hang.
- És ez most akkor mit jelent...? - próbálta felvenni a láthatóan furcsa hullámhosszon haladó beszélgetés fonalát az FBI ügynök.
- Azt, hogy maga Tuskó!
- Remek, akkor a bemutatkozás ezzel meg is volt! - kiáltotta tettetett lelkesedéssel Booth.
- Megtenné, hogy átadja a telefont Tomnak? - hallatszott a kicsit sem kérőnek, inkább követelődzőnek hangzó női hang. Booth semmit sem tett volna szívesebben, mint amire "Okostojás" felszólította, csakhogy a zárt ajtó mögül félreérthetetlen hangok szűrődtek ki.
- Most egy kicsit... Khm... Elfoglalt. - mondta végül. Cseppet sem akart beleavatkozni a fickó láthatóan zűrös magánéletébe.
- Akkor majd később felhívom. - azzal köszönés nélkül letette. Booth is kinyomta a telefont, de azért még elmormogta az orra alatt:
- Magának is szép napot... - azzal a polchoz nyúlt, és levett róla egy narancssárga, tojás alakú gumieszközt és morzsolgatni kezdte a tenyerében.

***

- Tömjén! - robbant be Hodgins a laborba, ahol Dr. Brennan és Zach éppen a gyilkos fegyvert próbálták meghatározni. Láthatóan annyira belemerültek az immár megtisztított csontváz vizsgálatába, hogy fel sem figyeltek a bogaras kiáltására.
- Hahó! Épp egy fontos nyomra bukkantam! - továbbra sem kapta fel a fejét senki. - Zach egy idióta. - próbálkozott Hodgins, hogy kiderítse, valóban megsüketültek e a csontszakértők.
- Hallottam! - szólt vissza a gyakornok. Tehát egyikük sem halláskárosult...
- Az áldozat fogában talált anyag tömjén! - Jack úgy döntött, nem zavartatja magát, és jelentett mindent, amit kiderített. - A tömjén csíraölő, fertőtlenítő, sebgyógyító, antireumatikus, feszültség- és görcsoldó hatású, csillapítja az ízületi fájdalmakat és csökkenti az agydaganat növekedését. Ezen kívül az ördögűző szertartások elengedhetetlen kelléke.
- A gyilkos fegyver valamilyen éles tárgy, a bordákon hagyott nyomokból arra következtetek, hogy az áldozatot szíven szúrták.
- Továbbá az egyenetlen beményedések arra utalnak, hogy a penge szabálytalan alakú, görbe, esetleg hullámos lehetett.
- Jól van, akkor ne figyeljetek rám! Majd ha kiderül, hogy valami sátánista szervezet szövetkezett a maffiával, és le akarják igazáni az Egyesült Államokat, gondoljatok arra, hogy én szóltam! Bizony, csak a ti hibátok lesz! - morgolódott.
- Ez elég valószínűtlen feltevés, Dr. Hodgins. - szólalt meg végre Dr. Brennan. Ekkor megcsördült a telefon. - Megtenné, hogy felveszi?
A bogaras morogva bár, de a készülékhez trappolt és megnyomott rajta egy gombot.
- Üdv, itt a Jefferson intézet. Ha azt akarja, hogy figyeljenek magára, csak mondjon valamit, amibe biztosan belekötnek! Ja, és sok sikert! - hadarta a vonal túlvégén ülő fickónak, aki igencsak meghökkent az "üdvözlésen".
- A New Yorkiak azok. Ha megbocsátotok, én most visszavonulok a zseni-kuckómba! - azzal sértődötten eltrappolt.

***

- Ördögűzés és egy hullámos penge? Ennek így nem sok értelme van... - vakargatta a homlokát Booth különleges ügynök.
- A tömjén nem csak ördögűzésre alkalmas... - jegyezte meg Cam.
- De ha azt vesszük, hogy az illető, aki utoljára látta élve az áldozatot, egy boszi volt... Én mégis az ördögre tippelnék.
- A gyilkost leszámítva.
- A gyilkost leszámítva mi? - értetlenkedett Booth.
- Ő látta az áldozatot utoljára élve; a gyilkost leszámítva. - az FBI ügynök összevonta szemöldökét, és úgy bámult Dr. Saroyanra, mintha az épp most jelentette volna be, hogy szabadúszó távköpőbajnoknak készül...
- Kéne egy kávé. - jegyezte meg Cam, egy bólintással nyugtázva, hogy a fáradtsági szintje meghaladta a megengedettet. - Te találtál valamit?
- Egy kujon stresszlabdaboltost leszámítva semmit. De az biztos, hogy a pasasnál valami nagyon nincs rendben!
- Azt mondtad, kujon? - kapott a szón a patológus. - Mathilda említette, hogy az áldozat bosszút akart állni valakin, amiért az ellopta a szerelmét...
- Ugyan, Camille! Shephardon kívül még vagy egy rakat szoknyavadász lehet ezen a találkozón!
- Hát... Egy próbát megér! - vonta meg a vállát a nő. - És ne nevezz Camille-nek!
- Ideje meglátogatni Mathildát!

- Mathilda, itt van? - nyitott be óvatosan a patológus, nyomában az FBI ügynökkel. A kis házikóból tömény füstölőszag áradt.
- Mint mindig, kedvesem! - pattant elő a banya az egyik asztalka mögül, megijesztve a jövevényeket. - Ó, látom mégis csak kibújt az a herceg a békabőrből! - idétlenül röhigcsélve körbejárta Booth-t.
- Valójában hivatalos ügyben vagyunk itt, asszonyom! - köszörülte meg a tokát az ügynök. - Tiffany Berg halálának ügyében nyomozunk.
- Meghalt?! - hördült Mathilda. - Hogyan? - kérdezte elfúló hangon, és azonnal elindult az asztalka felé, hogy valami undorító izével körbeszórja a földre rajzolt pentagramot, védővarázslat gyanánt.
- Szívensszúrták.
- Valamilyen szabálytalan alakú pengével.
- Aztán felgyújtották. - Mathilda minden egyes mondatra összerezzent. - Ezen kívül a fogában egy darab tömjént találtak.
- Szent szalamandrafog! - a banya valamitől nagyon megrémülhetett, mert villámgyorsan pakolászni kezdett a holmiai közt. Cam először azt hitte, biztosan valami varázsholmit keres, de meglepetésére Mathilda egy egyszerű cigarettával és öngyújtóval tért vissza.
- Dohányoznak? - kérdezte, felkínálva egy-egy szálat vendégeinek.
- Igen.
- Nem. - hallatszott egyszerre a két válasz. Booth rosszalló pillantást vetett a nőre, aki már nyúlt volna a cigarettáért, de látva az ügynök arckifejezését visszahúzta a kezét.
- Most nem, köszönöm...
- Mitől rémült meg ennyire, Mathilda? - kérdezte végül a férfi és örült, hogy visszakanyarodnak a nyomozáshoz.
- Amit leírtak, az alapján azt mondanám, hogy Tiffany egy félresikerült ördögűzés áldozata lett... - morogta füstölve az öregasszony.
- Nem járt magánál véletlenül valaki, aki ehhez szükséges eszközöket vásárolt?
- De, most hogy így mondja... Egy nő járt itt. A nevét nem tudom, de az aurája vörös volt, mint a vér! Nyávogó hangja volt, sértette a fülem.
- És mit vett? - türelmetlenkedett Booth.
- Egy athamét...
- Egy atha-mit?! - kerekedett el az FBI ügynök szeme.
- Egy athamét! Boszorkánykés, a pengéje hullámos. - magyarázta Mathilda.
- A gyilkos fegyver!
- A gyilkos fegyver! - kiáltott fel egyszerre a két nyomozó.
- Nem emlékszik semmi másra a nővel kapcsolatban?
- Volt nála egy olyan narancsszínű gumi valami... Végig azt nyomogatta. - Cam és Booth összenéztek. Már mindketten sejtették, mi a következő lépés.

- Mr. Shephard! - Booth kérdés nélkül nyitott be a stresszlabdaboltos bódéjába, azonban a tulajdonos helyett egy vastagon sminkelt nővel találta szembe magát.
- Tom mindjárt jön. Én Hetty vagyok, az asszisztense. Miben segíthetek? - mosolygott negédesen.
- Mondja Hetty, milyen színű az aurája? - kérdezte Cam, de ahogy a szavak elhagyták a száját, legszívesebben visszaszívta volna őket. - Nem hittem hogy valaha ilyet kérdezek egy gyanúsítottól... - súgta oda Boothnak, aki alig bírta visszafolytani vigyorát.
- Vörös, mert? - válaszolt készségesen a nő.
- Velem jönne egy percre? - kérte az ügynök udvariasan, majd kivezette az üzletből. Cam bentről hallotta, amint a kint álló Mathilda felsikolt, ahogy felismeri a nőt, aki az athamét vásárolta.
- Maga megölte Tiffany Berget. Hidegvérrel szíven döfte egy athamicsodával! - vádolta meg Booth. - Köszönjük, Mathilda! Elmehet!
- Hazugság! Én nem bántottam senkit! - tiltakozott Hetty.
- Márpedig ezen vérnyomok vannak... - mutatta fel Cam a bent talált, hullámos pengéjű kést, melyet UV lámpával megvilágítva kiválóan látszottak a sötét foltok.
- Én nem akartam bántani! Csak meg akartam menteni.
- Mégis mitől? Az élettől? - kérdezte Booth megvetően, és már kattintotta is a bilincset a nő csuklójára.
- Két teljes napon át próbált megátkozni! Biztosra vettem, hogy ilyet nem tenne magától, hát kitanultam az ördögűzést, és...
- És felgyújtotta?! - kapcsolódott be Cam is.
- Először elaltattam, hogy ne tudjon ellenkezni. De felébredt, és megtámadott! - visította könnyek közt Hetty.
- Ezért maga szíven szúrta, majd elégette a holttestét... - foglalta össze Booth. - Hetty... Öm...
- Az igazi nevem Susanne Fox.
- Susanne Fox, letartóztatom Tiffany Berg meggyilkolásáért! - jelentette ki az FBI ügynök, de aztán eszébe jutott még valami. - Cam, nem intéznéd el? Egy ilyen ügy után... Tudod, beugrom egy stresszlabdáért!
Dr. Saroyan a szemét forgatta, majd hangosan felnevetett, és elvezette Susanne "Hetty" Foxot.

Booth a bolt hátsó helyiségében is kereste Thomas Shephardot, de az illető nem volt sehol. Ekkor azonban megcsörrent a pulton hagyott mobiltelefon. Az ügynök elolvasta a kiírt nevet: "3-aska".
- Ez azért durva... - morogta az orra alá, majd menni készült, de ekkor eszébe jutott valami. Egészen pontosan annak a nőnek a kihívástól csengő hangja, akivel legutóbb beszélt...
- Heló, Hármaska! - még maga sem igazán értette miért, de a következő pillanatban már a füléhez szorította a készüléket.
- Maga a Tuskó! - ismerte fel egyből a hangot a nő a vonal másik végén.
- Okostojás? - kérdezett vissza meglepetten Booth.
- Miért nevezett Hármaskának? - tette fel a kényes kérdést a nő. Az FBI ügynök ebben a pillanatban megbánta, hogy betolakodott a stresszlabdaboltos magánéletébe.
- Hát... Öm... A száma így jelent meg a telefon kijezőén. - próbált kitérni a válasz elől, de megszólalt a lelkiismerete. Nem tudta miért, de valami, talán a nő iránt érzett szimpátiája azt súgta neki, hogy igenis el kell mondania az igazat. - Sajnálom, de a helyzet az, hogy Tomnak több barátnője is van... - mondta ki végül nagy nehezen.
- Értem. - felelt a nő, a keserűség minden formáját mellőzve a hangjában.
- Ez nem zavarja? - lepődött meg Booth.
- Nem kifejezetten, mivel semmilyen érzelmi kötelék, vagy felelősség nem fűz Tomhoz. Számomra nem több szexuális partnernél. - az FBI ügynök meghökkent.
- Tudja Okostojás, ezt sose értettem igazán...
- Mit? - egész normális kis beszélgetés alakult ki a telefonálok között. (És mint tudjuk, normálisnak lenni viszonylagos...)
- Hogy valaki szerelem nélkül legyen együtt valakivel.
- A párosodásra való indíttatás ösztön, nem valamiféle megmagyarázhatatlan, szélsőségesen szentimentális érzelmi állapottól függ! - az FBI ügynöknek beletelt pár másodpercbe, mire értelmezte a mondatot.
- Ki maga? - tette fel a már éppen aktuális kérdést.
- Bár az "Okostojás" meglehetősen sértő becenév, inkább megmaradnék az anonimitásnál. A foglalkozásom törvényszéki antropológus, és igen jól művelem. A legjobb vagyok. - mutatkozott be röviden Dr. Temperance Brennan.
- Hűha! Maga aztán nem szerénykedik!
- Mert felesleges. - jelentette ki határozottan a nő. Boothba ekkor belécsapott a felismerés.
- Mondja csak, legutóbb nem épp egy összeégett hullát vizsgált a New York-i nyomozóknak?
- De igen. Honnan tudta? - kérdezett vissza Brennan gyanakodva.
- Én vagyok az a New York-i nyomozó.
- Ez esetben örülök, hogy megismertem, Mr. Tuskó! - "kedveskedett" a doktornő.
- Tuskó különleges ügynök! - kérte ki magának Booth. Pár másodpercre mindketten felnevettek. - Mondja, hisz a véletlenekben?
- Nem. És maga?
- Én sem. Az, hogy épp magával beszélek, nem lehet véletlen...
- Akkor minek nevezné?
- Sors.
- Én nem hiszek a sorsban.
- De én igen...

Szomorú Angyalka 4

Másnap reggel, miután néhány óra alvás után az óra csörgésre ébredtem, akkor mégis el tudtam aludni… Oldalamra fordulva néztem a rózsaszín kiságy felé… Halvány fogalmam sem volt róla, hogy hogyan fogok bemenni a kórházba Emilyvel. És még David szüleit is fel kell hívnom, még mielőtt Angyalka felébred.

Lábujjhegyen osontam ki a szobából, telefonnal a kezemben. 7:30 láttam meg a készülék kijelzőjén. Ilyenkor már biztosan fenn vannak. Már éppen beütöttem minden számot, mikor rájöttem, hogy ezt mégsem telefonon keresztül kell közölnöm Mary nénivel és Paul bácsival. Majd végül mégis megnyomtam a zöld gombot… Kicseng…

- Booth lakás! – vette fel Mary néni a telefont

- Csókolom Mary néni. Kate vagyok, Samantha nővére… Itt van nálam Em, és szeretném kérdezni, hogy átmehetnénk-e egy órácskára… Angyalka biztosan nagyon örülne neki.

- Persze, gyertek csak át! Mindig nagyon örülünk Emnek, de ez most hogy jutott az eszedbe, nem nagyon szoktál átjönni… Főleg akkor nem, ha Em veled van. – értetlenkedett Mary néni

Hirtelen fogalmam sem volt arról, mégis mit kellene mondanom neki.

- Most így alakult, és már olyan régen beszélgettünk, talán Angyalka keresztelőjén. Bocsánat Emily keresztelőjén. – néha már teljesen megfeledkezem arról, hogy nem Angyalka az igazai neve, számomra mindig az marad, egy gyönyörű szép kis angyal.

- Rendben gyertek nyugodtan, minket nem zavartok, el eszünk egy picit a kertben, sütök valami finomat. – ekkor már tényleg nem jött ki hang a torkomon… a sírás kerülgetett, de nem uralkodnom kell magamon, nem lehetek gyenge. El kell mondanom neki, de nem telefonon. – Rendben, köszönjük! – erőltettem nyugalmat a hangomra – kb 1 óra és ott leszünk, majd letettem a telefont.

A beszélgetés után rögtön mentem vissza a hálóba, ahol Em aludt. Mikor megláttam, nem hittem el Sam panaszait, hogy minden reggel sírva ébred. Már most is ébren volt, s nagyokat kacagott az ágya felett lógó mókuskáknak. Gyengéden emeltem fel, majd tisztába tettem, felöltöztettem és a konyhában megkapta a szokásos reggeli tápszeradagját. Én semmit nem tudtam enni, egy falat sem ment volna le a torkomon. Azon aggódtam, hogy mégis hogyan fogom elmondani… ha még magamban sem tudom kimondani. Mary néniék nem laktak messze az én lakásomtól, így nem ütem autóba… Az a furcsa érzésem támadt, hogy jobb ha nem. Soha nem éltem a vezetéstől, már az első órámon is agyon dicsért az oktató. De a tegnapi események után nem szívesen ültem volna be a volán mögé. Babahordozó kendőbe tekertem Angyalkát és elindultunk a járdán. Minden kis apró nesztől összerezzentem, elég volt egy duda, vagy a fék csikorgásának a hangja. Akkor jöttem rá, hogy ez így nem lesz jó, mikor a zöldet jelző villanyrendőr kattogására világbajnokokat megszégyenítő módon ugrottam a magasba. Természetesen az én nyugtalanságom Emre is átragadt, halkan nyöszörögni kezdett. Szinte észre sem vettem és már az ismerős ház előtt álltunk. Minden olyan nyugodt és békés volt, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Mintha a következő pillanatban Sam kirohanna a kapun, Daviddel az oldalán. De ez már soha nem fog megtörténni, próbáltam magamban tudatosítani. Sam és az én számomra ez a ház kicsit olyan volt, mint az otthon. Mikor a szüleink meghaltak David szülei gyerekeikként szerettek minket. S habár ekkor már mindketten felnőtt emberek voltunk, nagyon jól esett „egy kis szülői gondoskodás”.

A kapun belépve a kerti asztalon vagy négy féle sütemény sorakozott. – Csak összedob egy kis sütit4 – gondoltam magamban Mary nénire célozva. Anya süteményén kívül nem ettem ennél finomabbat. Ekkor jelent meg a verandán Mary néni és Paul bácsi és mindketten olyan kedvesen mosolyogtak, Mary néni pedig máris nyújtotta kezét kis unokája felé. Ebben a pillanatban bármely Földön élő emberrel helyet cseréltem volna. Mikor Mary meglátta kisírt szemeimet és unokája nyugtalanságát, a mosolyt mintha letörölték volna az arcáról. S attól féltem, soha nem fogom többé mosolyogni látni. Nem szólt egy szót sem, csak földbegyökerezett lábbal bámult felém.

- Csókolom! Mary néni, hogy van? – próbáltam udvarias lenni. Mikor Paul bácsi is rájött, hogy valami nincs rendben, azonnal a kerti asztalhoz kísérte feleségét. Én is követtem őket és leültem velük szembe.

- Mary néni, Paul bácsi… - itt megbicsaklott a hangom – Valami nagyon fontosat kell elmondanom önöknek…. Tulajdonképpen még én sem fogtam fel, magam sem tudom elhinni… De tegnap baleset történt… - tudtam, már nincs  visszaút, el kel mondanom mindent. Mary néni már előzőleg is elég fehér arca, most egészen olyan volt mint a fal. De nekem végig kellett mondanom… - David és Sam…. Meghaltak. – az utolsó szónál nem tudtam a két idős ember szemébe nézni. Ismét kitört belőlem a zokogás… Néhány perccel később mikor már jobban voltam felnéztem a velem szemben ülő idős házaspárra, akik még mindig megkövült arccal figyelték minden rezdülésem. Talán abban reménykedtek, hogy csak tréfálok, hogy a következő másodpercben felnevetek… De nem így történt. Halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene most mondanom. Percekig ültünk egymással szemben, némán. A két szülő egy szót sem szólt, csak meredten bámultak rám, akár egy ufóra. Szerencsére Em sírni kezdett.

- Nem gond, ha megetetem, már nagyon éhes lehet, reggel evett utoljára.

- Majd én! – szólalt meg Mary néni – Már csak ő maradt nekem a kicsi fiamból. - Leoldottam magamról a babahordó kendőt, majd odaadtam Emet, a cumisüvegével együtt.

- Mi lesz vele? – kérdezte Mary néni a kisbabán felejtve tekintetét

- Igazából, arra gondoltam, hogy magamhoz venném. Nekem nem lehet gyermekem és Emilyit nagyon szeretem, bármit megtennék érte. – öntöttem ki a szívem, amit később meg is bántam.

- Nem gondolod, hogy a rokonainál kellene maradnia? – nézett rám szemrehányóan Mary

- De hiszen én is a rokona vagyok. Többet voltam vele mint maguk, minden rezdüélését ismerem. Sehol nem lenne nálam jobb helyen. Van jó munkahelyem, bármit megadhatok neki…

- Igen bármit, kivéve a szeretetet… Te arra képtelen vagy… - vágott a szavamba. Először fel sem fogtam, hogy miket mond. A nő, akit 22 éves koromtól anyámként szerettem és tiszteltem, el akarja venni tőlem Angyalkát.

- Tudja mit? – emeltem fel én is a hangom – Ha háborút akar, ám legyen. De eőre szólok, é soha nem adom fel. A végsőkig küzdeni fogok. Megígértem neki és magamnak is.

- Jó! Akkor majd a bíróságon találkozunk! – kiabálta Mary néni. Na az volt az amire nem számítottam.

- De addig Em náam marad, mert az anyja a halála előtt rám bízta. – Majd egyetlen szó nélkül elvettem Angyalkát a nagyanyjától… Visszatettem a hordozókendőbe, majd köszönés nélkül távoztam. Egyszerűen képtelen voltam felfogni. Néhány perce tudták meg, hogy a gyermekük meghalt, erre már perre fenyegetnek? Mi történik itt? Az egész világ a feje tetejére áll? Már semmi sem biztos, ugye Angyalka? Simogattam meg a kislány kezét. Nagy barna szemeit az enyémbe fúrta, mintha kérdezni akarna valamit. Majd elkapta a tekintetét és lágyan megsimogatta a kezemet.

Szomorú Angyalka 3

Nem tehetik meg, hogy ez az érzéketlen alak közlölje Mary nénivel, hogy David… meghalt… meg magamban sem mertem kimoindani, annyira rossz érzés volt. Inkább bele se gondolok, hogy …

-         Kérem, megtenne nekem egy szívességet? – erőltettem nyugodtságot a hangomra, de még továbbra is halkan beszéltem, nehogy ismét felébresszem Emilyt – Nem kell felhívnia David rokonait, majd megteszem én. Csak a szülei élnek, és azt hiszem, jobb, ha egy ilyen tragédiáról személyesen értesítik őket. És talán az is jobb lenne, ha egy kedves ismerős, vagy egy rokon mondaná el nekik, nem egy vad idegen ember, aki még csak nem is ismerte a fiúkat… - a végére azt hiszem egy, kicsit elragadtattam magam. Nem akartam goromba lenni, de meg kellett akadályoznom, hogy felhívják David szüleit.

-         Természetesen hölgyem! – hangzott a válasz. Ez egészen könnyű volt, azt hittem nehezebb lesz lebeszélni a szándékáról, hogy telefonáljon,

-         Köszönöm! És holnap reggel mindenképpen bemegyek, és… - itt megbicsaklott a hangom – És megnézem, hogy tényleg a testvéremmel történt-e ez a szörnyűség. - Majd a választ meg sem várva lecsaptam a kagylót. A békésen szunyókáló kisbabát, a kiságyba fektettem és a kanapén ülve kitört belőlem a zokogás. Nem is értem, hogy maradhattam ennyire nyugodt, mikor éppen azt közölték velem, hogy… nem tudtam kimondani, még gondolatban sem. Egyszerűen képtelen voltam rá. Ez nem lehet igaz…. Ne, kérlek mondd, hogy nem igaz. Olyan… olyan. Szegény Emily… Gondolataim, össze-vissza cikáztak. Ha valaki jelen pillanatban belenézett volna a fejembe, rögtön azt hitte volna, hogy bolond vagyok. Nem volt egy értelmes gondolatom sem.És ekkor ott a kanapén ülve fogadtam meg magamnak és az alvó Angyalkámnak, hogy bármekkora ára is van, mindig a gondját fogom viselni, és soha nem hagyom magára. Néhány dologban azonban még nem voltam biztos, vajon jó ötlet lenne-e elmondani, hogy mi történt a szüleivel? Érdemes lenne elmondani – persze, ha én fogom nevelni – hogy, nem én vagyok az anyja? De majd az idő minderre válasz és gyógyírt ad majd. Ezután könnyeimet letörölve, ismét a kiságyhoz léptem…

-         Jó éjt kicsi, ne félj… Kate néni… megvéd. Nem lesz semmi baj. – majd egy apró puszit nyomtam a homokára, nehogy véletlenül felébresszem és kiosontam a szobából.

Gondolkoztam, hogy a legjobb talán az lenne, ha még ma bemennék a kórházba, de csak akkor tehetném meg, ha nem lenne itt Emily. És talán nekem is szükségem van egy kis időre, hogy tisztán tudjak gondolkodni, hogy lehiggadjak kissé. Mert azt hiszem, hogy jelen lelki állapotomban nekimennék az első nővérnek, vagy orvosnak. Magam tanácsát megfogadva néhány percen belül elmerültem egy kád vízben, de pihenni nem tudtam, mert minden pillanatban a babafigyelő készüléket néztem. Még jó, hogy Sam mindenre gondolt, mikor „egy napra” itt hagytam. A fürdő után én is aludni mentem… Aludni? Fogalmazzunk úgy, lefeküdtem, de nem jött álom a szememre. Az éjszaka hátralévő részében csak forgolódtam. Egy részem még mindig nem tudta elhinni, ami történt, ez volt az a rész, amely még reménykedett. Reménykedett, hogy holnap egy idegen nő arcát látom majd meg a fehér lepedő alatt. A másik részem – és sajnos ez volt az erősebb – már… ha nem is beletörődött, de elfogadta a tényt, hogy elvesztettem a húgom. A kicsi húgomat, akit olyan nagyon szerettem, és akire mindig olyan nagyon féltékeny voltam. Féltékeny volt a magánéletére, a törődő férjére, a gyönyörű kislányára. Az egész életére. De ebben a pillanatban bármit megadtam volna, ha még egyszer meghúzza a hajamat, vagy csak cukkol, hogy miért nem tudok megállapodni és családot alapítani. Neki sikerült, és talán tényleg boldog volt. És Kate most ebbe az egy dologba volt képes kapaszkodni, hogy a húga boldog volt, mikor elment. És csak reménykedhetett, hogy nem voltak fájdalmai. Tekintetem ekkor ismét a kiságy felé siklott, s rájött, hogy a mai naptól fogva felelős egy gyermekért, egy gyermekért, akinek a létezése függ tőle. Ekkor megláttam valamit, amit nem kellett volna. Tekintetem az éjjelszekrényemre siklott, s a rajta pihenő fényképre. A fényképre, ami Emilyt, Samet és Davidet ábrázolta. Tavaly karácsonykor, mikor nálam voltak. A fénykép sarkában látni lehetett engem is. – Az utolsó „közös” fénykép. – gondoltam. És ekkor jöttem rá, hogy milyen önző vagyok, hogy csak egy pillanatra is elgondolkodtam azon, hogy nem árulom el Emilynek, hogy kik voltak a szülei. Mégsem titkolhatom el előle. E fogom neki mondani.. idővel. Most még úgysem értené meg. – Emily! Ígérem, mindent megkapsz majd tőlem, amit a szüleid sajnos már nem tudnak megadni számodra. – suttogtam a plafonnak.

Amit Kate, nem láthatott, miután elsuttogta plafonnak szegezett kérdését, a kiságyban Emily elmosolyodott.

Sophie: A szív nem felejt 11 (befejező rész)

Kate egy hordágyon ébredt, egy mentőautó hátuljában, de még a helyszínen. Tompa fájdalmat érzett, és szédült. Időbe telt, mire az emlékképek előtörtek.

Kinyitotta a szemét, majd megpróbálta megmozdítani a karját. Tudta, hogy fel tudja emelni, de szúró égető fájdalmat érzett, úgyhogy egyenlőre nem kísérletezett vele. Valószínűleg legalább csontja nem törött...

- Esposito? - a mentőautóban megjelent a latin nyomozó. - Mi történt? - kérdezte Beckett, és nyugtázta magában, hogy bár rekedt hangon, de egész normálisan képes beszélni és a levegő sem fogy el a tüdejéből minden szóval.

- Látom, jobban vagy. - mosolyodott el a kolléga. - Castle hozott ki téged, és félúton összefutottunk. Már korábban hívtuk a mentőket mert az egyik társunkat meglőtték. Úgyhogy gyors helyi ellátást kaptál. - ecsetelte a történteket.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kérdezte Kate.

- Nem sokáig. Bár a házat már kiürítettük. Vége a balhénak.

- Megvan Herbert?! - kérdezte Beckett hirtelen indulattal, és fel akart ülni, azonban Esposito segítségére volt szüksége hozzá.

- Wo-hó, csak óvatosan... - támogatta ülő helyzetbe a nőt.

- Herbert? - kérdezte még egyszer Kate, nyomatékosabban, és tekintetét a férfiéba mélyesztette. Esposito habozott a válasszal, végül kibökte.

- Nem találtuk meg... Sajnálom. - Beckett nem tudta, mihez kezdjen.

És most? Hogyan tovább? - nem volt több nyom, nem volt semmi. Semmi...

Egy egészségügyi maszkos mentős sétált el a mentőautó mellett, Kate pedig a gondolataiba mélyedt. Végtelen bűntudat, csalósottság és tehetetlenségérzet marta a lelkét, és karja is egyre jobban fájt.

Castle... - jutott eszébe. Vajon hallotta, amit mondott neki...? Vagy egyáltalán kimondta hangosan...?

Ekkor villámcsapásként érte a felismerés. Hirtelen le akart ugrani a hordágyról, azonban Esposito megállította.

- Nem mész sehová! - szólt rá szigorúan. Beckett agya gyorsan zakatolt.

- Hol van Castle? - kérdezte, és visszaült az ágyra.

- Egy perce még itt volt... - morogta Esposito, és körbenézett.

- Megtennéd, hogy idehívod? - kérte a nő. Kollégája a homlokát ráncolva bólintott, majd elindult megkeresni az írót.

Kate pedig amint lehetett, lemászott a hordágyról, és megpróbálva leküzdeni szédelgését és fájdalmát kitántorgott a mentőautóból. Körbe nézett. Tudta, hogy kit keressen, és nemsokára látott is egy villanást a házat körülvevő hatalmas, elburjánzott gazban.

A kint uralkodó kavarodásban senki nem vette észre, ahogy az egyik rendőrkocsihoz lép, és a kesztyűtartóból kivesz egy fegyvert. Még egyszer körbenézett, hogy senki nem vette e észre, mit csinál és merre megy.

Mostmár nem állíthatták meg...

Futva – már amennyire bírta – elindult a magas fűben menekülő alak után: a maszkos orvos. Az összes többi mentős maszk nélkül végezte a dolgát, ami logikus is egy lövéses esetnél. A maszk egyetlen dologra volt jó: hogy eltakarja a férfi arcát...

És egyébként is ez volt az egyetlen szalmaszál, amibe kapaszkodhatott...

Cipője itt-ott beleragadt a sárba, a seb a karján lüktetett, a fájdalomcsillapítók még mindig tompították érzékeit, de ép kezében a pisztollyal kitartóan haladt, míg végre meglátta nagyjából tíz méterre a férfit.

- Álljon meg! - kiáltott rá. A fickó megtorpant. Aztán lassan szembefordult Beckettel. Kate ahelyett, hogy egyből lőtt volna, elindult egyre közelebb és közelebb... Látni akarta Christopher Herbert arcát. Az ördög arcát...

Mikor már csak pár lépésre álltak egymástól, ráparancsolt a néma, hideg vérű férfira.

- Vegye le a maszkot! - szavaira a pasas engedelmesen, szép nyugodtan megszabadult az orvosi maszktól.

Kate egy pillanatra megfagyott. Hát valóban ő volt az: Christopher Herbert.

A nő nem értette, miért nem képes egyszerűen meghúzni a ravaszt. Keze remegett, és érezte, ahogy a férfi tekintete égeti a szemeit. Az esőcseppekkel, melyek arcát mosták már nem is törődött.

- Öljön meg. - szólalt meg a férfi mély, reszelős hangon, a halálnál is nyugodtabban. - Tudom, hogy ezt akarja.

Kate még egy lépést tett közelebb és nyomatékosabban szegezte előre fegyverét, azonban nem lőtt. Képtelen volt. Nem tudta, miért. Nem értette... Hiszen egészen eddig azt akarta, hogy végre vége legyen. Azt akarta, amit Adam. Hogy Christopher Herbert megfizessen...

- Nem. - mondta végül, de nem eresztette le pisztolyát. - Adam Deston habozás nélkül megölné. De én Kate Beckett nyomozó vagyok. - mondta magát is meglepő higgadtsággal, és az elmúlt pár nap során először biztos is volt benne.

Herbert azonban reszelős hangján gúnyosan felnevetett.

- Akkor akár el is sétálhatnék. - jelentette ki, és a rá szegezett fegyverrel mit sem törődve tett két lépést Beckett felé, aki ekkor halántékához szorította a pisztolyt. Herbert megállt.

- Így is lehet... - mondta sejtelmesen. A hidegvére és nyugodtsága félelmetes volt. Ebben a pillanatban Kate ordító fájdalmat érzett az alkarjában, ahogy a férfi megszorította a kezét.

A fájdalomtól térdre esett, és Herbert könnyedén kicsavarta a kezéből a fegyvert. Tudta, hogy a varrat felszakadt, a sebéből ismét ömleni kezdett a vér.

- Én viszont nem vagyok ilyen erkölcsös, így jobb ha elbúcsúzik az élettől. - mondta a férfi.

Kate-nek kezdett elege lenni. A mai nap már másodszor szegeztek pisztolyt rá. Ezúttal legalább nem a sajátját. Lehunyta a szemét. Végiglatolgatta a lehetséges kimeneteleket, majd magában azokra az emberekre gondolt, akik fontosak voltak számára...

Johanna Beckett... Adam Deston... Richard Castle...

Aztán kinyitotta a szemét, és elszánt tekintettel bámult a férfi arcába.

- Beckett! - hallatszott egy kiáltás valahonnan messzebbről, talán Esposito hangja, ahogy keresi... Azonban ez a nyomozót most nem érdekelte. Villámgyorsan gondolkodott, tudta, hogy ez az egy esélye maradt, hogy talán Herbert figyelme lankad, ha a kiáltás eltereli. Eldöntötte, hogy ha meg is kell halnia, nem adja magát könnyen.

Felállt és azzal a lendülettel nekiment Herbertnek, aki megtántorodott a rá nehezedő súlytól, kezeivel próbálta megtartani egyensúlyát, azonban a sáros talajon megcsúszott a cipője, és zuhanni kezdett.

Kate a fegyverért nyúlt.

- Beckett! - még egy távoli kiáltás, ezúttal tisztán felismerte Castle hangját.

Minden tökéletesen működni látszott, a nyomozó már-már felbátorodott, ahogy ujjai elérték a fegyvert, azonban Herbert magával rántotta őt a földre. A pisztoly a sárban végezte, pár lépéssel odébb, Kate pedig egy pillanatra nem értette, mi is történik.

Aztán ismét megérezte az égető, szúró fájdalmat a karjában, és felordított. Az esés során a férfit maga alá gyűrte, most azonban kénytelen volt legördülni róla. Kapálódzva igyekezett kiszabadítani a karját, szemei megteltek könnyel, és vakon bokszolt a levegőbe szabadon lévő öklével.

A fájdalom enyhült. Eltalálta volna Herbertet? Minden jel erre utalt. Ép kezével a földre támaszkodott, másikkal megtörölte a szemét. Érezte, ahogy arcát vérrel maszatolja össze, de legalább végre látott.

Látta, ahogy egy csontos ököl közeledik felé, és képtelen volt védekezni az ütés ellen. Arca sajgott, ahogy Herbert eltalálta, ismét a földre esett, azonban ami a kezétől mindössze pár centire volt, gyorsan megváltoztatta az esélyeket.

Kezébe vette a pisztolyt, majd felülve megpördült.

Két lövés dördült...

Herbert felordított a fájdalomtól. Mindkét golyó a vállába fúródott, és a lökés hanyattnyomta őt. Kate letérdelt hozzá, álla alá nyomta a fegyvert, majd rekedt, ziháló, haraggal telt hangon megszólalt:

- Azt nem mondtam, hogy nem lövöm le. - szűrte fogai közt, majd hozzátette: - Letartóztatom, maga féreg...

Esposito és még néhány nyomozó másodperceken belül megérkeztek a helyszínre és bilincsbe verve elrángatták Christopher Herbertet.

- Beckett, jól vagy? - kérdezte a nyomozó a földön ücsörgő, sáros és véres arcú nőtől, aki bólintással válaszolt, majd intett a fejével kollégájának, hogy nyugodtan elmehet – vagy inkább hogy hagyja magára...

Kate pedig hanyattdőlt a sáros földön, és a szürke égboltot bámulta. Érezte, ahogy arcát simogatják a hűvös esőcseppek, aztán lehunyta a szemét. Egy forró könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, majd halkan elnevette magát...

Hát vége van...

***

Beckett a tábla előtt ült a 12-es őrsön, egy íróasztalon. Valójában a kórházban kellett volna lennie, de a karját már rendesen ellátták, és képtelen lett volna egy vacak steril szobában tölteni az estéjét.

Helyette szép lassan, minden egyes képet még egyszer megvizsgálva szedegette le a nyomokat a tábláról.

Castle jelent meg mellette, és némán segített neki a “takarításban”. Egyikük sem szólt egy szót sem. Kate leemelte az “áldozatok” címszó alól Adam képét, és szomorú mosollyal nézte.

- Nehéz elhinni... - mondta halkan. - Hogy már nem látom többé. - szemeit az íróra emelte, aki épp Geronn képét vette a kezébe.

- Tudom, hogy közhely... - kezdte Castle – De legalább most egy békés helyen van.

Beckett hálás mosollyal nézett rá, azonban egyenlőre nem tudott belenyugodni.

- Igazságtalan, hogy nem lehetett ott, mikor letartóztattuk Herbertet. - mondta végül.

- Higgy nekem, ott volt. - fordult felé Rick, teljes komolysággal az arcán. Kate először nem értette, mit is akar ezzel mondani, de valahogy mégis megnyugtatta a lelkét a kijelentés. Mosolyogva letette a képet, majd lemászott az asztalról.

- Azt mondtad, letartózattuk... Pedig csak a tiéd az érdem. - szólalt meg ismét a férfi. Kate felnézett a csillogó kék szemekbe. Kizárt, hogy ezt egyedül végig tudta volna csinálni...

- Nem csak... Hidd el, Castle... - mondta végül. Tudta, hogy mind azt a hálát, amit érez úgysem tudná szavakba önteni. Egy darabig csak nézték egymást, majd Beckett elkapta a tekintetét. Arca váratlanul elkomorult, és a földet bámulva kezdett bele:

- Az anyám gyilkosa még mindig szabadlábon van... - Castle is letette a kezében lévő képet, gondosan Charlene-é mellé igazítva majd közelebb lépett a nőhöz.

- Csak adj magadnak időt. - mondta. Kate felnézett rá.

- Castle, nem akarom, hogy ez is annyi ember életébe kerüljön... - jelentette ki komoly arccal.

- Kate, nem te voltál a gyilkosuk... - kezdte volna a férfi, azonban Beckett közbevágott.

- Hanem a bosszú. - rövid szünet után ismét megszólalt. - Amikor ott álltam Herberttel szemben... Úgy éreztem, ketten fogjuk a pisztolyt... Adam, és én. - tisztában volt vele, hogy mennyire furcsán hangzik, amit mond, és nem is várta, hogy bárki megértse. De akkor és ott érezte... - Adam lelőtte volna, és én voltam az, aki visszafogta a kezét. - felnézett a férfire, hogy lássa a reakcióját. Meglepetésére inkább együttérző, mint értetlen volt az arca.

- Castle, amikor nálam lesz a fegyver, az én kezemet ki fogja vissza...? - kérdezte, és hangjában képtelen lett volna leplezni az aggodalmat, vagy talán félelmet.

Az író tett egy lépést felé.

- Te magad. - mondta halkan. Kate, bár nem szakította meg a szemkontaktust, látszott rajta, hogy a válasz nem nyugtatja meg annyira. - Vagy ha ez mégsem jönne be, csak szólj. Majd én. - mosolyodott el Rick, és lassan megérintette a nő kezét. Beckett lenézett összekulcsolt ujjaikra. Ez már megnyugtatóbb felelet volt – sokkal megnyugtatóbb...

- Kate...

- Castle... - egyszerre szólították meg egymást.

- Mondd csak... - udvariaskodott a férfi. Beckett habozott még pár másodpercig, majd megismételte, amit már olyan sokszor mondott az elmúlt napokban, de úgy érezte, sosem elégszer:

- Köszönöm. - Castle elmosolyodott. Mindketten tudták, mit fog mondani.

- Bármikor. - a válasz Kate arcára is mosolyt csalt. Pár néma pillanat múlva rákérdezett:

- És te mit akartál mondani?

- Csak azt, hogy... - kezdett bele a férfi, mintha valami apró semmiségről lenne szó. - Én is szeretlek.

Beckett arca először megfagyott, merev tekintettel bámult az íróra.

Hát hallotta... - aztán ajkai hatalmas mosolyra húzódtak, közelebb hajolt Rickhez, és lehunyta a szemét.

Abban a hosszú elnyújtott pillanatban, amíg csókolták egymást, végre érezte azt a nyugalmat és békét, amire vágyott. A háborgó feketeséget a lelkében felváltotta a könnyedség. Tudta, hogy az emlékek örökké vele maradnak, hogy felejteni talán sohasem fog. Azonban az összes fájdalmas, borzalmas kép most olyan távolniak és békésnek tűnt. A vihar lecsendesedett, és nem maradt más, csak ő és a kék szempár...

Miután elhúzódtak, ragyogó tekintettel néztek a másikra. Akármennyi szörnyűséget éltek át együtt az utóbbi napokban, most egymás karjaiban, gátak nélkül, falak nélkül csak ez volt az, ami számított.

- Nektek kettőtöknek aztán lesz mit megmagyaráznotok... - hallatszott egy szemrehányó hang az ajtó felől, amihez Lanie Parish fülig érőn mosolygó arca társult. Castle és Beckett, mint a cukorlopáson kapott kisgyerekek néztek rá meglepetten.

- Így kössön veled az ember egyességet... - morogta még a boncnok, ezúttal a férfinak címezve mondandóját, majd egy cinkos mosollyal és egy kacsintással eltűnt az ajtónyílásban.

- Milyen egyességet? - nézett Kate értetlenül az íróra. Castle a lehető legártatlanabb arccal próbált válaszolni:

- Semmilyet... - hogy teljesen átlátszó hazugságát palástolja, és hogy elejét vegye Beckett további kérdezősködésének, egy újabb, forró csókot nyomott ajkaira.

A módszer működött...

**Három nappal később**

A nő egy csokor virágot helyezett a sírra, melynek kövére Adam Deston nevét vésték. Kate egy darabig még nézte a hideg márványdarabot, majd halkan megszólalt.

- Köszönöm. - tenyerén a kicsiny, arany gyűrűt nézegette. - Megfogadtam a tanácsodat... Engedtem a szerelemnek... - mondta halkan, és egy mosolygós pillantást vetett a pár méterre ácsorgó, őt figyelő íróra. Aztán visszafordult a sírhoz, és pár utolsó szóval végleg búcsút vett egykori vőlegényétől: - Ég veled, Adam.

Azzal felállt, és odasétált Castle-hez. A férfi először csak arcát fürkészte, majd észrevette, hogy a nő ujjai a nyakában lógó gyűrűt érintik.

- El fogjuk kapni... - mondta. Kate habozás nélkül vágta rá:

- Tudom. - és komolyan is gondolta. A kis gyűrűt ráhúzta egy aranyláncra, majd a nyakába akasztotta a másik mellé, és Castle kék szemeibe nézve mosolyogva megismételte: - Tudom.

Sophie: A szív nem felejt 10

Beckett benyitott az ajtón, és fegyverét előre szegezve felderítette a terepet. Körültekintően nézett be minden sarkon, azonban a szoba üres volt. Ez már legalább az ötödik terem volt, ahova benyitott. Nagyon jól tudta, hogy veszélyes játékot játszik - a ház tele volt hidegvérű gyilkosokkal, és ő a csapattól észrevétlenül elszakadva egyedül vágott neki, hogy megkeressen egyet közülük: Christopher Herbertet.

Nem tudhatta, hogy a férfi valóban a házban tartózkodott-e, de valami azt súgta neki, hogy igen. Hogy ez lesz az út vége... Igyekezve kordában tartani szopora szívverését koncentrált a célra, és nem hagyta, hogy bármi elterelje a figyelmét.

Legalábbis igyekezett...

Egy kattanást hallott a háta mögül - mikor egy pisztolyt kibiztosítanak. Szíve nagyot dobbant. Lassan felemelte a kezét, és hallotta, ahogy a férfi halk, rezgő hangon nevet.

- Fordulj csak meg, látni akarom, kit ölök meg. - mondta. Beckett pedig lassan fordulni kezdett, majd mikor már szeme sarkából látta a rá szegezett fegyvert, egy ügyes rúgással kiverte a férfi kezéből, aki azonban nem tétovázva megragadta a nő karját, és leszorította az ő pisztolyát.

- Ááá! - kiáltott fel Kate ahogy a férfi erős karja megszorította a csuklóját, majd kicsavarta belőle a fegyvert. Beckett behúzott egyet a fickónak, majd hátra lépett, a pisztoly pedig kettejük között fél úton landolt.

Ekkor meglátták egymás arcát... Kate-be villámcsapásként hasított a felismerés, és egyben a gyűlölet és bosszúvágy. Adam Deston szüleinek gyilkosa, egy profi bérgyilkos állt előtte - Christopher Herbert saját bejáratú hóhéra.

- Te vagy az a kislány, aki Deston mellett álldogállt, mikor agyonlőttem... - morogta a férfi. Beckett hirtelen nem kapott levegőt... Hát ő ölte meg Adam-et is? Az egész családot...?

Kate fejében hirtelen megjelentek az ügy áldozatainak képei... Az a sok mészárlás, vér, gyilkosság... Képtelen volt koncentrálni, elvesztette a türelmét és puszta kézzel rontott neki a férfinak.

A támadás váratlanul érte a fickót, az első ütést a gyomrába kapta, a másodiknál azonban már elkapta a nő karját és kicsavarva ellökte magától. Beckett megpördült, hogy ujjabb támadásba lendüljön, azonban ami következett arra nem számított.

Éles, elviselhetetlen fájdalmat érzett az alkarjában, felordított, azonban bosszúvágyát a fájdalom sem nyomta el. Utolsó erejével hasba rúgta a férfit, aki összegörnyedve eleresztette. Kate hátratántorgott, majd lerogyott a fal tövében.

Ekkor tudta csak felmérni, mi is történt: a karjába egy kés volt mélyen beleszúrva. Zihált, a sebből ömlött a vér, és a látása is kezdett elhomályosulni, ahogy a könnyek megállíthatatlanul elfátyolozták tekintetét.

A férfi azonban nem hagyta ennyiben. Lehajolt, felvette Kate fegyverét a földről, és a nőre szegezte, aki farkasszemet nézve saját pisztolyának csövével felkészült...

Hát itt a vége... - a lövés eldördült.

**Korábban**

Ahogy visszatértek az őrsre, Castle elvállalta a feladatot, hogy elmagyarázza az eseményeket Ryannek és Espositonak, szigorúan csak az üggyel kapocslatban - épp ideje volt. Azonban nem maradt sok idő a gondolkodásra és megdöbbenésre, mert Beckett egy pillanat alatt felvette a behozott négy tanú vallomását, majd kiadta a körözést Herbert ellen - mindeközben igyekezett kerülni a munkatársakkal való kontaktust.

Csak a feladatra koncentrált.

Nem sokára kaptak is egy címet, egy külvárosi birtok címét. A nyomozónő kisebb csapatot gyűjtött, többek között Ryan-t és Esposito-t is beszervezve, és már kocsiba is pattantak Castle-vel.

Szakadó esőben haladtak az úton, csendesen. Sem Geronnról, sem Adamről nem esett szó. Valójában semmit sem szóltak egymáshoz - mígnem Beckett megtörte a csendet.

- Nem kellett volna hazudnod Geronnak.

- Miről? - kérdezett vissza a férfi értetlenül.

- Arról, hogy Adam meg akarta védeni Charlene-t.

- Nem hazudtam. - jelentette ki Castle. - Ha már elsőre meg akarta volna ölni a lányt, minek vette volna feleségül? - mutatott rá. Beckett furcsállta, hogy azok után, amin mindketten keresztül mentek a férfi miatt, Rick még képes védeni Adam Destont.

- Megveted őt azért, amiket tett? - kérdezte halkan, egy rövid szünet után.

- Nem ismertem. És amiken keresztül ment... - kezdett bele Castle, azonban itt elhallgatott. Sejtette, hogy a nőnek semmi kedve végighallgatni szomorú múltjának párhuzamos vonulatát. - Nem hinném, hogy jogom lenne ítélkezni. - összegezte végül a véleményét.

Beckett bólintott, majd ismét csend állt be. Az esőcseppek ellepték a szélvédőt, majd az ablaktörlő egy mozdulattal lesöpörte őket.

- És te? Te megveted Adamet? - kérdezett vissza váratlanul az író. Kate habozott a válasszal.

- Én... Nem tudom... - kényszerítette magát, hogy a mellette ülő férfira nézzen. - Inkább félek.

- Mitől?

- Attól az embertől, akivé vált... - nyelt egyet. - És attól, hogy én is ilyen leszek. - mondta ki nagy nehezen. A gondolat ólomsúllyal nyomta a lelkét, amióta csak Deston visszatért, de most, hogy kimondta, mégsem könnyebbült meg.

- Nézz rám, Kate... - kérte az író, majd komolyan kijelentette: - Nem vagytok egyformák.

- Honnan tudod? - kérdezte Beckett makacskodva, de őszinte aggodalommal a hangjában.

- Adam a bosszút kereste. - kezdte Castle. - Te pedig az igazságot. És ez nem ugyan az.

Kate tekintetét az író kék szemeibe mélyesztette. El sem tudta képzelni, hogy mi történik vele, ha a férfi az utóbbi napokban nincs ott neki, hogy mikor elveszíti magát, visszahúzza a valóság talajára... Egy pillanatra iszonyatosan gyengének érezte magát... Egy pillanatra átfutott az agyán, milyen jó is lenne, ha mindezt elfelejtve, félretéve, kilépve saját életéből csak lebeghetne, gondtalanul... Csak ő, és a kék szemek...

Az ég dördülése visszarángatta a valóságba, azon kapta magát, hogy megérkeztek. Visszaszerezte lélekjelenlétét. Mélyet sóhajtott, majd kiszállt az esőbe. A szürke égre nézett. Keserű szájízzel kellett belátnia, hogy az a nyugalom, amire mindennél jobban vágyott, csak akkor jöhet el, ha befejezi, amit Adam elkezdett...

- Castle. - szólította meg az írót aki épp egyedi golyóálló mellényével vesződött. - Neked nem kell jönnöd. - nézett rá szigorúan. A férfi egy kis aggodalmat vélt felfedezni a nő szemében. Nem is alaptalanul, Kate nagyon is féltette...

- Dehogynem kell! - felelt, mintha ez mindennél természetesebb lenne. Számára az is volt. Kizártnak tartotta, hogy itt, mindennek a vége előtt cserben hagyja a nőt. - Majd fedezlek. - mosolyodott el, azonban Kate nem mosolygott vissza rá. Komoly arccal lépett oda hozzá, és egy pisztolyt nyomott a kezébe.

Castle elvette a fegyvert, majd mind a ketten elindultak Ryan-hez, Esposito-hoz és a többiekhez, hogy megközelítség a semmi közepén álló hatalmas házat.

***

Egy villám fénye töltötte be a szobát, majd az ég is megdördült...

Kate kinyitotta a szemét, és meglátta a földön heverő fickót, amint testéből szivárog a vér. Arcán még ott volt az a gyilkos vigyor, szemeit azonban már elhagyta az élet csillogása...

- Castle... - az ajtóban az író remegő kezében a pisztollyal még nézte pár másodpercig a földön fekvő holttestet, majd elejtve a fegyvert pár lépéssel Beckett mellett termett. Csak ekkor vette észre a nő alkarjából kiálló kést.

- Kate... - szólította meg halkan. Szíve még a korábbinál is sebesebben vert, szinte abnormális sebességgel.

- Ez semmiség... - lehelte a nő, azonban egyértelmű volt, hogy állapota igenis súlyos. Érezte, ahogy fokozatosan gyengül. Egyre több vért vesztett, és nem tudta, meddig marad még eszméleténél.

- Ne! - próbálta megállítani a kezét Castle, ahogy a tőr markolatáért nyúlt, azonban Beckett egy pillanással elérte, hogy elengedje. Rick nem akarta, hogy a nő szenvedjen, azonban ő is tudta, hogy nincs más út.

Kate egy mozdulattal kihúzta a kést, majd a földre ejtette. Castle leszorította a sebet, és az első keze ügyébe eső erre alkalmas tárggyal bekötötte. A nyomozó zihált, arca verejtékezett és könnyek áztatták. Minden érzékét megfeszítve próbált küzdeni a fájdalommal.

A férfi végigsimított a nő arcán, akinek már csak résnyire volt nyitva a szeme.

- Ki kell jutnunk innen. - mondta halkan. Beckett lassan bólintott. Ahogy érzékei tompultak, úgy enyhült a maró fájdalom is, azonban egyre közelített felé a sötétség...

- Castle... - suttogta a férfi nevét, aki szemeit le sem véve az arcáról aggódva figyelt minden mozdulatára. - Herbert...

- Ne is gondolj rá! - mondta szigorúan a Rick. Karjaival óvatosan felnyalábolta a nőt, aki ép kezével átkarolta a nyakát. Már nem tudott ellenkezni. Már gondolkodni sem tudott igazán, lassan kiúszott a fejéből a csalódottság-érzet, amiért Herbert még szabadlábon van, és lehunyta a szemét.

- Szeretlek... - lehelte halkan, szinte csak tátogva a szót, majd átadta magát a sötétségnek, és eszméletét vesztette.